Magyar Narancs: Hogyan került arra sor, hogy budapesti filmrendezőosztályodat Herskó Jánosra hagyva Amerikába menj tanítani?
Gazdag Gyula: A University of California Los Angeles (UCLA) filmiskoláján tanítok, ez a legjobb négy közé számít Amerikában. 1988-ban egy retrospektív sorozatom ment több helyen, így a UCLA-n is, ahol egy nagy filmarchívum és mozi is működik, akkor kerültem kapcsolatba a filmiskolával. Akkoriban épp változtatásra készültek, be akartak vonni gyakorló rendezőket is. Engem arra kértek fel, segítsek megreformálni az oktatási programot.
MN: Európai szemre volt szükségük?
GGY: Soha nem éreztem, hogy azért hívtak, mert európai vagyok, noha mindig fontosnak tartották, hogy olyan filmesek oktassanak ott, akik közelebb állnak a függetlenekhez, mint a hollywoodi stúdiórendszerhez, amely alapvető változásokon ment át az elmúlt tizenöt évben - a stúdiórendszeren kívül létező filmgyártást hívják függetlennek. A másik Los Angeles-i egyetemen, a University of Southern Californián is működik egy jelentős filmiskola, az kifejezetten a stúdiórendszerre képez ki, programja a stúdiórendszert képezi le, a UCLA viszont a független piacra képez embereket, programja a független modellt képezi le. Gazdasági szempontból Amerika a világ legjelentősebb filmgyártó országa, a stúdiórendszeren belüli filmgyártás nagyon fontos iparág, és állandóan megújítja önmagát. Tekintettel arra, hogy az elmúlt néhány év egyik legfontosabb jelensége a független filmgyártás előretörése volt, ennek részben előképeként, részben szükséges következményeként egy független szellemben oktató iskola programjának állandóan lépést kell tartania azzal, ami történik. A technológiai és gondolkodásmódbeli változásokkal egyaránt. Nyitva kell tartani a szemüket. Rendezést tanítani mindig egyfajta gondolkodásmódra való ráébresztést jelent. Nyilván az én gondolkodásomnak része az európai gondolkodásmód, nem is lehetne másképp, de azt hiszem, a legfontosabb az, hogy hozzásegítsük a diákokat saját nyelvük és gondolkodásmódjuk megtalálásához.
MN: A Sundance-munkát a tanítás hozta számodra?
GGY: Igen. Egyik volt tanítványom még diákévei alatt gyakornokként dolgozott a Sundance-ben. Kolumbiai lévén, az intézet nagyon komoly latin-amerikai tevékenységével kezdett foglalkozni, aztán az egyetem után ott is maradt néhány évig. Amikor szélesíteni akarták a tanácsadók körét, akik a rendezői és forgatókönyvírói műhelyekben dolgoznak a fiatalokkal, ő ajánlott engem a játékfilmes programot vezető Michelle Satternek. Meghívtak a következő nyári rendezői műhelyre, teljesen beleszerettem a dologba.
MN: Mi volt annyira fantasztikus?
GGY: Hosszú évek alatt annyira kicsiszolódott a program, hogy egyszerűen a paradicsomban érzi magát, aki odakerül. Nem tudok jobb dolgot elképzelni egy filmkészítő számára, mint hogy meghívják a januári forgatókönyvíró műhelybe, ahol találkozik hat íróval, ezek elmondják, mit gondolnak a könyvéről, aztán hazamegy, márciusra-áprilisra átírja. Utána, ha bekerül a júniusi rendezői műhelybe, az új változatból kiválasztanak négy fontos jelenetet, négy olyat, amivel a legtöbb gondja van. Ezekhez az intézet segítségével casting directorok (szereposztással foglalkozó fejek - a szerk.) jó képességű színészeket keresnek - mindegyik filmtervre minimum kettőt -, akikkel a négy jelenetet végigpróbálják, és videóra veszik. Mindenki kap egy öttagú profi stábot, egy nap próba, egy vagy két nap forgatás, egy vagy két nap vágás, az elkészült jelenet bemutatása, fél nap szünet, aztán tovább a következő jelenetre. A műhely három hete alatt elkészül a négy jelenet, összevágva. Minden héten más csapattanácsadó foglalkozik az illetővel, ezek a csapatok rendezőkből, színészekből, operatőrökből és vágókból állnak. Van valami mágikus abban, ahogy ez működik. Megérkeznek ezek a profik, akik Los Angelesben vagy New Yorkban valószínűleg képesek nap mint nap egymás torkának esni, itt pedig semmi másról nem szól az életük, mint arról, hogy ez a pár jelenet a lehető legjobb legyen, hogy az a fiatal rendező a lehető legtöbbet tanulja. A színészek is, a tanácsadók is ingyen dolgoznak. Mindenki azzal megy oda, hogy valakik valahol valamikor őket is segítették a pályájuk elején, erkölcsi kötelességük, hogy ezt valamiképp visszaadják, és ezt természetesen csak a következő generációnak lehet visszaadni. Önként vállalják, szeretik csinálni. Egy-egy ilyen hét alatt az érzelmi kapcsolatok teljes skálája tud lejátszódni, küzdelmek, gyűlöletek, egymásba szeretések és kiszeretések. Mindenki tudja, hogy nagyon rövid az idő, így már a második napon működnek a kapcsolatok, nagyon célra orientált közösségek alakulnak ki. Én 1994-ben voltam először rendezői tanácsadó, azóta jártam a latin-amerikai forgatókönyvíró műhelyben is, tavaly júniusban pedig a rendezői műhely művészeti vezetőjét helyettesítettem. Idén megint engem kértek fel erre. Hihetetlen, mennyit tanulok ilyenkor én is. Inkább tapasztalatátadás ez, mint tanítás. Sok jó beszélgetés, ahol az ember megismeri a többi tanácsadó, illetve egy húsz-harminc évvel fiatalabb nemzedék gondolkodásmódját.
MN: Azt viszonylag könnyű elképzelni, hogy Latin-Amerika vagy Skócia és Írország érdekes lehet a Sundance számára, de mi indokolja Közép-Európa fontosságát?
GGY: Az ő Kelet-Európa iránti érdeklődésük régebbi az én odakerülésemnél. A rendezői programot alapvetően Frank Daniel alakította ki: ő - még Frantisek Daniel néven - a prágai filmfőiskola, a FAMU vezetője volt a 60-as évek első felében, amikor Schorm, Forman, Menzel, Passer, ez az egész nagy generáció odajárt, óriási szerepe volt a cseh új hullám létrejöttében. 1968-ban Amerikába ment, ahol több filmiskola programját megváltoztatta, sokáig ő volt a Sundance egyik művészeti vezetője, már nem él sajnos. ´95-ben, egy kétnapos agytorna során vetettem föl Sundance-ben, hogy Kelet-Európában olyan történetekre lehet találni, amilyenekre a világ más részein valószínűleg nem, fontos lenne, hogy a Sundance segítse az új generációk pályakezdését az itteni, nagyon nehezen átalakuló filmes világban. Szerencsére sikerült meggyőznöm az intézetet, azt mondták, nézzük meg, van-e valóságos igény ezekben az országokban. A Sundance sohasem azzal segít, hogy pénzt ad a filmekre, hanem olyan tudást és referenciát, amivel hozzásegít ahhoz, hogy könnyebb legyen pénzt szerezni. A Sundance vállalja a tanácsadók ideutazásának a költségeit, de ezek nem amerikai nagybácsikként érkeznek.
MN: Tavaly, amikor négy-négy lengyel és magyar forgatókönyvíró volt Seregélyesen, mennyire követte a munkamódszer az amerikait?
GGY: Ugyanúgy egy hétig tartott a műhely, mint kint, tovább nem is lehetne bírni, annyira intenzív. Gondold el: hónapokon, esetleg éveken át dolgoztál egy forgatókönyvön, annyira benne vagy már, hogy nem is bírod kívülről látni. És akkor jön hat kitűnő szakember, aki nagyon ért ehhez, pontosan tudja, milyen kínlódással jár ez a folyamat, mert maga is állandóan ezen megy keresztül, de nem azt mondja, hogy itt meg ott írd át, és akkor jó lesz, hanem rákérdez csomó mindenre, ez miért van itt, azzal mit akarsz kifejezni, és elmondja a véleményét. Igen ám, de ez a hat ember nem egyeztet, nem feltétlenül ugyanazt mondja, lehet, hogy az, akivel délután beszélgetsz, épp az ellenkezőjét mondja, mint a délelőtti.
MN: Alaposan elbizonytalaníthatják az embert.
GGY: A legszélsőségesebb tapasztalatot Mexikóban szereztem, ahol az egyik forgatókönyv-írónőnek én voltam a hatodik beszélgetőpartnere. Három órán keresztül potyogott a könnye, annyi feszültség gyűlt össze benne, annyira meg volt zavarodva, de azt mondta, ne is törődjek vele, mondjam csak tovább. Érzelmileg ennyire ki tudja készíteni az embert a műhely. És ez jó, mert azután két-három hét alatt leülepszik a felkavarodottság, és a legtöbben sokkal tisztábban látják, mit is akarnak csinálni - még akkor is, ha csupán részeiben fogadják el a tanácsokat. Nem arról van szó, hogy feltétlenül át kell írni a könyvet, hanem hogy az ember nem tud elengedni a füle mellett hat nagyon komolyan végiggondolt és különböző véleményt. És a konkrétumok mellett sokat tanulhat a forgatókönyvírásról általában is.
MN: Nem rontotta a tavalyi itteni műhely hatékonyságát, hogy angolra fordított szövegekkel dolgoztak?
GGY: Ez főleg a párbeszédeknél létező probléma, bizonyos dolgok elveszhetnek a fordítás során, de mivel nem ítéletalkotásról van szó, ezekről lehet beszélni. Meg lehet vitatni, mennyire fontosak ezek, mennyire stilizált vagy éppen naturalisztikus jellegűek a párbeszédek.
MN: Vannak a Sundance-nek produceri műhelyei is: nem merült fel, hogy ilyet is kéne itt tartani?
GGY: Biztos lenne értelme, de nem tudom, mennyire lenne realitása jelenleg a Sundance oldaláról. A négynapos produceri műhely sokkal inkább szemináriumjellegű, az előadók a filmszakma pillanatnyi helyzetéről adnak képet, és ez bizony nagyon amerikai. Több értelme van annak, ha az itthoni producerképzés inkább európai kapcsolatokra törekszik, ahogy az tudtommal történik is.
MN: Miért pont lengyelek és magyarok vettek részt a tavalyi műhelyen, és minek köszönhető, hogy most románokkal is bővült a társaság?
GGY: Eredetileg három országgal akartunk indulni. Sokáig kerestünk cseh partnert, de végül nem találtunk, maradtak a lengyelek és a magyarok - a munka nagy részét Miskolczi Péter cége, az Eurofilm Stúdió végzi. A románokat az első pillanattól fogva érdekelte a dolog, de jövőre már a csehek is szeretnének bekapcsolódni.
MN: A Sundance Filmfesztiválról azt olvasni, évről évre nő, egyre inkább Hollywood vadászterepévé válik, a stúdiók itt keresnek utánpótlást. Nem hat ez oly módon a független filmesekre, hogy Hollywood elvárásaihoz alkalmazkodva megpróbálnak még kívánatosabbá válni?
GGY: Összetett dolog ez. Mindenki maga dönti el, illetve saját szerencséje következtében alakul ki, hogy milyen lesz a pályája. Tény, hogy a fesztivál évről évre nagyobb, és a stúdiók ott vannak. Ma már mindegyik stúdiónak van egy kisebb, kísérleti jellegű vállalkozása is, mint mondjuk a 20th Century Foxnak a Fox Searchlight, ami kifejezetten olcsó, független jellegű filmeket gyárt friss tehetségek bevonása végett. Alkalmam volt végigkövetni néhányszor, ahogy egy fiatal, első filmes rendező bead egy forgatókönyvet a Sundance-be, kiválasztják, végigcsinálja a forgatókönyves műhelyt, minek következtében összekerül egy producerrel, beszáll egy kis stúdió, megvalósul a film, ilyen vagy olyan sikerrel bemutatják, aztán az illető továbblép, a következő filmje vagy ugyanennél a cégnél készül, vagy egy stúdiónál - tehát kisebb költségvetéssel és több önállósággal, vagy fordítva, nagy költségvetéssel, de kevesebb önállósággal és kisebb felelősséggel.
MN: Volt-e, van-e személyes kapcsolatod Robert Redforddal? Mennyire reprezentatív, illetve operatív jellegű az ő tevékenysége?
GGY: Jó munkakapcsolat van köztünk az intézetben, de például az utolsó filmje forgatókönyvét két verzióban is odaadta, kérte a kritikai megjegyzéseimet, és megmutatta az első vágott változatot is. Õ nagyon aktívan részt vesz a Sundance munkájában. Amellett, hogy színészként, producerként, rendezőként is működik, és mindenféle cégei vannak, a Sundance Alapítvány a személyes ügye - nekem úgy tűnik, a legfontosabb a számára. Nemcsak beleszól abba, hogy milyen irányba haladjon, miket csináljon az intézet, hanem kifejezetten inspirálja is azokat, akik megvalósítják a terveket. Az ő kezdeményezésére indult nemrég újra a színházi műhely rendezőknek, drámaíróknak, színészeknek, és a filmzeneszerzői műhely, amely ösztönzi az együttműködést a rendezői és a filmzeneszerzői műhely résztvevői között. Most meg egy a Sundance tévécsatornához hasonlóan leginkább független filmeket vetítő amerikai mozihálózat létrehozását tervezi. Ezzel kapcsolatban is kérte a véleményemet: azt mondtam, a legfontosabb az lenne, hogy próbálják el- vagy visszahozni az amerikai mozikba a nem amerikai filmeket, az európaiakat, ázsiaiakat, afrikaiakat.
MN: A Utah államban uralkodó mormon vallás szigorával nem kerül ellentétbe a Sundance által pártfogolt független film szabados szelleme?
GGY: Erről nem tudok, csak azt, hogy Utah államnak nagyon fontos a Sundance Intézet. A központja Salt Lake Cityben van. Nagyon sokan jönnek Utahba a filmfesztiválra, meg persze síelni is. Maga Sundance egy üdülőtelep, ott tartják a műhelyeket. A bárban nemrég állították fel azt a bárpultot, aminél az igazi Butch Cassidy üldögélt és lövöldözött.
MN: Saját rendezői pályád hogyan alakul mostanában?
GGY: 1988-ban forgattam utolsó játékfilmemet, a Túsztörténetet, ´92-ben pedig egy francia dokumentumfilmet, Magyar krónikák címmel. Több filmtervem van, de nem lehet tudni, mi lesz belőlük. A kinti munka nagyon sok időmet emészti fel, eddig csak egy dokumentumfilmet tudtam készíteni mellette, ´95-ben Allen Ginsbergről, Eörsi Istvánnal és Vágvölgyi B. Andrással, amit valószínűleg ősszel mutat be a Toldi mozi.
Szőnyei Tamás
Naptánc dióhéjban
Sterling Vanwagenen és John Earle kezdeményezésére 1978-ban zajlott Salt Lake Cityben a "szerény", United States Film Festival nevet viselő rendezvény, retrospektív sorozatokkal és független produkciók versenyével. `79-ben fölvették a Utah/U.S. Film Festival nevet, aztán egy év kihagyással és az őszi időpont januárra tételével `81-ben Park Cityben indultak újra, erős független és doku profillal. Ugyanebben az évben Robert Redford megalapította az alapítványi formában, nonprofit jelleggel működő Sundance Intézetet, amely `85-től a pénzügyi támogatást igénylő fesztivál mögé állt, ´91-ben pedig nevére is vette azt.
Az intézet jelenlegi négymillió dolláros évi költségvetésének 60 százaléka támogatásokból, 40 százaléka bevételekből ered. Programjain (rendezői, forgatókönyv-írói, produceri, színházi műhelyein, a hazai pályán, Mexikóban, Brazíliában, Kubában, Chilében, Nagy-Britanniában és Magyarországon) évente háromszáz filmes vesz részt. A Sundance Filmfesztivál látogatóinak száma mostanában tízezer (kihelyezett fesztivált tartottak már Tokióban, Pekingben és Budapesten), az itt befutott filmek közül nálunk is vetítettek néhányat: Szex, hazugság, video; Isten hozott a babaházban; Shop Stop; Henyék; Amikor királyok voltunk). A Sundance Channel tévécsatornát működtető MediOne-nak 17 amerikai államban több mint ötmillió előfizetője van, a UCLA film- és televíziós archívumában (a Kongresszusi Könyvtár mögött ez az USA második legnagyobb filmtára) létrehozták a független filmeket gyűjtő és restauráló Sundance Kollekciót.
A tavalyi seregélyesi forgatókönyvíró-műhelyen a lengyel Paulina Pochenska, Tomasz Fleszar, Andrej Golda és Jacek Wyszomirski, illetve Ozsda Erika, Salamon András, Thuróczy Katalin és ‚an Togay volt ott, az idei résztvevők: a román Antoniu Vasile Berenyi és a Calin Georgescu-Mircea Pl‰ngau kettős, a lengyel Konrad Szolajski és Mariusz Ziubryniewicz, valamint Toldy Csilla (Árvák), az Almási Tamás-Török Mónika (Klipsz) és a Deák Krisztina-Závada Pál (Jadviga párnája) duó.
