Támadás, barterben (Nagy Feró)

szerző
Legát Tibor,Szilágyi Szilvia
publikálva
1998/36. (09. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Beatrice huszadik születésnapjára Nagy Feró összetrombitálta a régi tagokat egy kiadós múltidézésre. Szeptember 4-én a Petőfi Csarnokban a zenekar háromféle felállásban is játszik, az 1978-asban, az 1987-esben és a mostaniban. Nagy Feróval a koncertet beharangozó sírva vigadós sajtótájékoztató után beszélgettünk.

A Beatrice huszadik születésnapjára Nagy Feró összetrombitálta a régi tagokat egy kiadós múltidézésre. Szeptember 4-én a Petőfi Csarnokban a zenekar háromféle felállásban is játszik, az 1978-asban, az 1987-esben és a mostaniban. Nagy Feróval a koncertet beharangozó sírva vigadós sajtótájékoztató után beszélgettünk.

Magyar Narancs: A sajtóanyagban olvasható, hogy a "mostani koncertet az tette lehetővé, hogy Feró körülbelül két éve szakított a politikával, sajnos nem elég látványosan". Mit jelent ez pontosan?

Nagy Feró: Ez egy olyan óvatos, tétova mondat. Bizonyos szempontból nem igaz, mert politika már az is, ha bemegy az ember a közértbe, vesz egy kiló kenyeret, és nem érti, miért olyan drága. Én sem értem. De az biztos, hogy a napi politikával már nem foglalkozom, nem akarok éppen aktuális eseményekre reagálni. Nem vesztettem el a realitásérzékemet, látom, mi megy itt, de inkább zenélni szeretnék. Ráadásul egy csomószor félreértenek. Amikor azt mondom, igazságtalanság, hogy a Szigeten negyvenezer forintot akartak a Beatricének adni, a Prodigy meg kapott százezer márkát, akkor egyesek azzal jönnek, hogy a Feró idegengyűlölő. Nem vagyok az, tisztelem a másságot, de nem kéne leborulni a külföldi együttesek előtt, amikor a magyar zenészek éheznek.

MN: Divat mostanában ez az összeborulósdi. Legutóbb a Dolly Roll csinált ilyen "legendás" felállású koncertet. Miért kellett összehozni a régi Beatricét?

NF: Nemcsak erről van szó, a koncerten a mai Beatrice is játszani fog, nincs ebben semmi hátsó szándék. Nem volt itt nagy tervezgetés meg marketingstratégia. Valahogy mégis előjött, hogy mi lenne, ha megint együtt játszanánk. Ez nem egy gazdasági vállalkozás, a szponzorok többsége is csak barterben vállalta a támogatást, ebből nem fogunk meggazdagodni. Először a Budapest Sportcsarnokban szerettük volna megcsinálni a bulit, de az olyan marha drága volt, hogy nem tudtuk kibérelni. Mindegy. Húszéves a Beatrice, szeretnénk jól érezni magunkat, tortát dobálni meg ilyenek, és persze szeretnénk, ha a régi közönségünk is eljönne, és jól érezné magát. Különben egyáltalán nem érdekel a múlt, most sem nosztalgiabulit akarunk csinálni.

MN: Ez a "húsz év"-dolog valamennyire sántít, hiszen 1978 előtt már létezett a Beatrice, csak éppen diszkózenét játszott.

NF: Nem, az nem így volt.

MN: Miért, nem Beatrice volt a neve?

NF: Megmondom, miért tiltakozom. Mindenki azzal jön, hogy Gyere, kislány, gyere, a diszkóklubban szól már a zene. Na ez az egy olyan nótánk volt, ami a médián valahogy átverekedte magát. De nem voltunk diszkózenekar. Akkor még diszkók sem voltak, mindenhol élőzenét játszottak, és minden igényt ki kellett elégíteni. Mi is két-három órát játszottunk, ezt is, azt is, slágeresebb meg rockosabb dolgokat vegyesen. Meg lehet szépíteni a múltat, de ez egyszerűen vendéglátózás volt. Valamiből meg kellett élnünk. De voltak keményebb számaink is, például a Bostoni fojtogató, csak abból nem lett rádiófelvétel.

MN: 1978-ban viszont váltottál, megalakítottad az "igazi" Beatricét. Ennek mi volt az oka? Angyal szállt át a szobán, vagy kevés volt a gázsi?

NF: A lemezgyárban le voltak osztva a lapok, lehettem én szép is meg okos is, csinálhattam bármit, labdába se rúghattam. Aztán az 1977-es Metronóm Fesztiválon borult ki a bili. Láttam, mi megy a háttérben, és akkor elhatároztam, hogy befejezem az úgynevezett beilleszkedést. Összejöttünk a Gidófalvy Attilával, a Miklóska Lajossal, a Donászy Tibivel és a Lugosi Lacival, és azt mondtam nekik, csináljunk egy olyan zenekart, amelynek a dalai arról szólnak, amilyenek mi vagyunk. Ne érdekeljen bennünket a Táncdalfesztivál, inkább kisebb gimnáziumi meg egyetemi klubokban adjuk el magunkat. Eszünkbe se jutott a punk, vagy hogy politikai ügy lesz ebből. Csak amikor kiálltam a színpadra, és azt mondtam: "Támadás, egy-kettő-három!" a rendőr egyből előkapta a gumibotot. "Mi lesz itt, támadás? Na ne!!!" Mire észbe kaptunk, a rendőrség már úgy utált bennünket, hogy azt el sem tudom mondani. Pedig mi nem mertünk volna rájuk bármit is mondani. Megjelentek mindenféle újságcikkek, de hát hol lehetett hetvennyolcban a rendőrökre megjegyzést tenni? Persze ehhez a cirkuszhoz kellett az is, hogy akkor a Beatrice pillanatok alatt állati népszerű lett.

MN: Ti lettetek a csövesek zenekara. Hogy tudtatok azonosulni a közönséggel?

NF: Hát nem volt könnyű. Persze a csöves szónak akkoriban más volt a jelentése. Nagyon meglepett bennünket, hogy rövid idő alatt nagyon sokan lettek kíváncsiak ránk, elsősorban a szakadtak. Az első koncertünkön voltak tízen-húszan, a következőn már négy-ötszázan. Annak köszönhettük a népszerűséget, hogy a Piramist elhagyta a közönsége, mert már nagyon kilógott a lóláb, hogy "államilag támogatott" zenekar. Ez akkor így ment. Ha valakinek lemeze jelent meg, az már ciki volt. Mi viszont azt mondtuk, "nem kell". Vállaltuk ezt a közönséget, egy részüknek nem is létezett más, csak a Beatrice. És mi is úgy gondoltuk, nekik van igazuk. Tényleg nem szabad elmenni dolgozni, jobb a híd alatt aludni, mint egy munkásszállón megrohadni és elbutulni. A csavargásban öltött testet a szabadságvágy akkor. Jobb volt, mint az intézet. Azt soha nem mondtuk nekik, hogy ne menjenek iskolába. De különben egyet kellett értenünk velük. Az újságokban meg jöttek a válogatott hülyeségekkel, a csirkedarálásról mindenki hallott.

MN: Azért ez fordítva is igaz. Magyar zenekarról még soha nem jelent meg annyi elemzés, tanulmány, riport, szociográfia, mint a Beatricéről. Ezek kimondottan lelkes írások voltak, és pozitívan szóltak a zenekarról.

NF: Ja, a kis Sükösd! Ott csápolt az első sorban. Aztán megírta az egészet mint kívülálló. Apuka meg benyomta az ÉS-be. Ezen csak röhögni lehetett. Jöttek azzal, hogy punkot játszunk. Már megvoltak a számok, amikor kazettán mutattak nekem Sex Pistolst, Clasht. Mondom, marha jó, amit kitaláltunk, már régóta megy Angliában. Micsoda pofátlanság! "Isten óvja a királynőt és a fasiszta rezsimjét!" Ott ilyeneket lehet énekelni? Hát nálunk ilyet nem lehet, nálunk már az is nagy szám volt, hogy "régi fényed lekopott már, hagyd abba, és menj tovább". Ez hatott, pedig nem a rendszerről írtuk, hanem a Koncz Zsuzsáról, de sokan félreértették. Nézzétek, végre valaki megmondta nekik! Más kérdés, hogy mi nem kergettük őket az asztal körül, hogy ez nem arról szól. Mindenesetre közel sem voltunk olyan tudatosak, mint utólag belemagyarázták egypáran. Amikor az úgynevezett marginális értelmiség elkezdett járni a bulikra, ugyanúgy megismerkedtünk velük is, mint a csöves közönséggel. Próbáltak bennünket irányítani, azt akarták, hogy olyan legyen a Beatrice, amilyennek ők szeretnék látni. Ebből lettek később problémák. 1980-ban a Fölöspéldány irodalmi csoporttal csináltunk egy fellépést Budaörsön. Akkor a hatalomtól olyan visszajelzést kaptam, hogy itt nem lehet Lengyelországot csinálni. Nem értettem. Milyen Lengyelországot? Akkor azzal jöttek, hogy Lengyelországban a munkásosztály és az értelmiség összefogott. Aztán elmagyarázták, hogy nagyon gondoljuk meg, mit csinálunk, mert itt a hatalom nem fogja tűrni ezt az összeállást. A budapesti KISZ-bizottságon szépen elmagyarázták, hogy "ezek írók, beteszik a fiókba a dolgaikat, de te rockzenészként mit tehetsz a fiókba?" Igazából ekkor szakadtunk el a Fölöspéldánytól, menteni próbáltam a Beatricét. Ki is közösítettek az intellektuális barátaim, azt mondták, elárultam őket.

MN: Nyolcvanegyben a többi zenész is kiközösített.

NF: Akkor alakult meg a Zenész Szakszervezet, ami már eleve gyanús volt. Ennek én is alapító tagja voltam, remélem, ezt nem tagadják le. 1981. augusztus 22-én rendeztek egy nagy bulit a Hajógyári-szigeten, amire mi is nagyon készültünk, ugyanis akkoriban már kizárólag csak Nyíregyházán játszhattunk, minden más helyről ki voltunk tiltva. Úgy gondoltuk, hogy most itt a lehetőség, hogy fellépjünk végre Budapesten is. De mint később kiderült, a rendőrség előre megmondta, ha lesz Ricse, nem engedélyezik a bulit. Mindezt én a koncert napján tudtam meg. Odajött hozzám a Presser, és azt mondta: "Figyelj ide, Feró! Megmondom neked őszintén, igazad van, de el kellett döntenünk, veletek, vagy nélkületek." Egyenes beszéd volt, a Pici nem azzal jött, hogy "csak most nem, de majd később biztos segítünk, nyugi". Megmondta, mi a helyzet. Ennyi.

MN: Egy darabig még vegetáltatok, aztán megcsináltad a Bikinit, színházban szerepeltél. A Beatrice 1987-ben bukkant fel ismét.

NF: Nekünk már akkor megkezdődött a rendszerváltozás. Nagyon sokszor vettek elő minket azzal, hogy tessék, már a Beatricét is lehet! Most már mindent lehet! És mi akkor kihasználtuk ezt a lehetőséget, és úgy érzem, nagyon fontos dalok születtek, A kétezredik év felé, a Nyolc óra munka vagy a Boldog szép napok. Tulajdonképpen ez volt a Beatrice nagy sikereinek időszaka. Ezek a dalok már megjelenhettek, és nagyon szerette a közönség. Valószínű, hogy akik eljönnek erre a koncertre, elsősorban ezekre a nótákra kíváncsiak.

MN: És a mostani Beatricére ki kíváncsi?

NF: Minden héten játszunk a Petőfi Csarnok sörkertjében, és összejön négy-ötszáz ember. Működik a buli. Annak idején, amikor kezdtük, ugyanerről szólt a dolog.

Legát Tibor

Szilágyi Szilvia

szerző
Legát Tibor,Szilágyi Szilvia
publikálva
1998/36. (09. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...