Magyar Narancs: Hogyan került kapcsolatba a brazil zenével?
Arto Lindsay: A szüleim amerikai misszionáriusok voltak: apám prédikátor volt, és anyám is az egyházon belül dolgozott. Gyerekkoromban Brazíliába mentünk, ott nőttem fel, majd tinédzserként ismét visszatértem oda. Akkor kerültem a brazil zene hatása alá, egyszerűen csak úgy, ahogy a Beatles, a Stones vagy Jimi Hendrix hatott rám.
MN: Ön a tropicália mozgalom jeles alakjaival is dolgozott. 'k lettek volna a brazil Beatles?
AL: Igen, ez így van. Úgy gondolom, hogy például Jorge Ben rendkívül fontos, eredeti alak, fantasztikusan egyesítette a brazil zenét az amerikai rhythm and blueszal.
MN: Szépen énekli ezeket a dalokat. Tanulta a brazil vokáltechnikát?
AL: Nem. Egyáltalán nem tanultam. Beszereztem mindenféle lemezt különböző brazil előadóktól, hallgattam őket, és próbáltam utánozni őket.
MN: Lát összefüggést a brazil, a francia és az angolszász területeken más-más időpontokban elindult új hullámos mozgalmak között?
AL: Ezek mind különböző mozgalmak különböző okokkal, különféle tartalmakkal. A francia nouvelle vague pár pasas volt, akik meg akarták változtatni a mozit: Godard, Truffaut, Chabrol. Brazíliában a bossa nova a szomorú, melankolikus, a közízlés által akkor elfogadott hagyományos szamba ellen volt reakció. Majd a new wave valami teljesen más volt, de tudja, én sznob voltam: szerettem a punk-rockot, a Sex Pistolst, Iggy Popot, mert én is akkoriban kezdtem. Szóval igazából saját magamat szerettem (nevet). De a new wave szerintem szar.
MN: Láttam egy dokumentumfilmet önről, amiben a hangszobrászkodásról beszél. Mit jelent ez?
AL: Nem vagyok egyedül azzal, hogy a zenei hangok mint szobrok, építmények foglalkoztatnak. Azt hiszem, sok ember jött rá egyidejűleg, hogy ha bármilyen anyagból képes az ember szobrot készíteni, akkor a hangokból miért ne lehetne. Hiszen a hang is fizikai jellegű, valamilyen értelemben van kiterjedése, és a XX. század folyamán mindvégig bűvöletben tartotta a művészeket. A századfordulón sokan a nyelv alapvető elemeit akarták megtalálni, a tízes években a futuristák azokat az őrült hangkeltő eszközöket készítették, és a hatvanas években is nagyon sok művész készített hangdarabokat. Arra jöttem rá, hogy a DNA is ebbe a családba tartozik.
MN: Amit Ikue Morival csinált egykor...
AL: ...és a bőgős Tim Wrighttal. Egyébként a DNA-vel csináltunk zenét a Squat Színháznak, ahol nagyon sok magyar szót hallottam, főleg veszekedést.
MN: Járt már Magyarországon?
AL: Nem, de Halász Péter és Bálint Pisti jó barátaim voltak. Náluk, a színházban gyakoroltunk, még a Lounge Lizardsszal is. Egyikük kislánya tőlem akart megtanulni gitározni. Hiába mondtam, hogy nem igazán jó a gitárom, de ő tovább erősködött. Aztán elkezdtem játszani, mire ő: "te nem is tudsz játszani!" - mondtam, hogy bocsánat.
MN: Vicces akar lenni a zenéjében?
AL: Nem. Egyáltalán nem.
MN: Utánoz valamit?
AL: Hát, ahogy a gitáron játszom, annak sok eleme van, és az egyik ezek közül az, hogy utánzok egy gitárost anélkül, hogy én gitáros lennék. De ez csak az egyik szint. A másik az, hogy olyan hangokat kreálok és adok ki, amiket senki más nem. És van egy harmadik szint, ahol megpróbálom átformálni és teljesen más kontextusba helyezni azokat a dolgokat, amiket a finom brazil gitárosoktól tanultam, miközben megtartom ugyanazt a ritmikát, szabadságot és örömöt, amit ezekben a zenékben meghallottam. De átültettem a rock and roll hangos világába is. A gitár maga a hang, ugyanakkor a hangszer története is, így ebben az értelemben ott rejtőzik a humor, de egyáltalán nem viccről van szó. A közönség az elején nevet, amikor a forró-hideg vagy a kemény-puha váltakozásokat hallja, de ezek csak érzések; viszont ha ezen túllépünk, akkor már eljuthatunk odáig, hogy csendesről és hangosról, melódiáról és atonalitásról gondolkodjunk.
MN: Rengeteg irónia van abban, amit csinál.
AL: Az irónia fontos eszköz, segít a gondolkodásban, perspektívát és távolságot ad. Az irónia felnőtté tesz. Harminc évet éltem New Yorkban, ahol a kultúra félig zsidó, félig fekete. Az ironikus, maró és sötét zsidó humort ott mindenki magáévá tette, ugyanakkor magától értetődően sajátunknak tartjuk az afroamerikai zenét. Azt gondoljuk, hogy ez Amerika zenéje, ez New Yorké. Az iróniában van egy kis szemérmesség is az igazat megvallva. Szemérmes vagyok magam is. Azt kérdezem magamtól: mit keresek itt? Bohóc vagyok? Mi történik itt?
MN: Az elején még gondolhat magára úgy a közönség, mintha bohóc lenne, de aztán azt mondja: ez egy nagyon komoly bohóc.
AL: Igen. Próbálom érezni a közönséget. Keresem a közönséggel a kapcsolatot.
MN: Hol a legjobb a közönség?
AL: Mindig, ahol fellépek. A brazil közönség jó. Volt már nagyon jó közönségem nagyon rossz helyen. Szeretem, ha együtt tartunk a közönséggel, és a kapcsolat nemcsak köztem és a közönség között, hanem a közönség egyes tagjai között is létrejön. Ez olyan, mint a ritmus, mint a rock and roll, mint a szex. Minden alkalommal valami újat kell kitalálnom.
MN: Mit gondol, amikor valaki, mint ma is, elhagyja a koncertjét?
AL: Hát igen, megtörténik. Ez mindig fájdalmas. De persze furcsa is, hiszen a közönség többi része túlságosan szeret.
MN: Nem jelent problémát például a New York-i közönség számára, ha nem ismerik a brazil számokat? Úgy gondolja, hogy a közönségnek ismernie kell ezeket a számokat?
AL: Nem, tisztán kell látni. Ha valamit nem ért a közönség, akkor is tudom, hogy valami történik: engem ez a fajta kommunikáció érdekel. Azt szeretném, ha sírnának a lányok anélkül, hogy tudnám, miért.
