Godard-tól Beineixen át Minghelláig közel negyven évet és hetven filmet ölel fel a libanoni származású muzsikus mozgóképes munkássága. Az angol beteg című műve Oscar-díjat nyert. Nemrégiben Budapesten járt, hogy belepillantson Angelina Jolie boszniai szerelmi történetének a forgatásába, amihez ő komponálja a kísérőzenét. Idén Gabriel Yared kapja az Európai Filmakadémia Hozzájárulás a Világ Filmművészetéhez életműdíját.
*
Magyar Narancs: Nem új keletű a kapcsolata a magyar zenészekkel...
Gabriel Yared: Gyakran jövök Budapestre, többek között a MÁV Szimfonikusokkal dolgozom együtt. Velük léptem fel Libanonban is azon az emlékezetes koncerten, ami negyvenöt év után a visszatérést jelentette a szülőhazámba.
MN: Angelina Jolie-val milyen a kapcsolata?
GY: Florian Henkel von Donnersmarck Az utazó című filmjében ismertem meg Angelinát, és szinte rögtön összebarátkoztunk. Megígérte, hogy az első rendezéséhez engem kér fel komponistának.
MN: Máskor is szokása, hogy már a forgatás fázisában nyomon követi a filmet?
GY: Igen, szeretek forgatásokra járni, találkozni a színészekkel, a stábtagokkal. Minden elemből táplálkozom, a forgatókönyvből, a színészekből, nem csak a rendezői elképzelésből. Nem szeretem megvárni az utómunkálatokat. Az esetek többségében a bemutató előtt három hónappal hívják a rendezők a zeneszerzőket. Ezzel szemben én szeretek hosszan dolgozni egy-egy zenei témán, akár egy évet is. Ráadásul soha nem készítek párhuzamosan több filmet.
MN: Elsődlegesen mi inspirálja?
GY: Természetesen a rendező, aki jó esetben már magában hord minden képet, elképzelést a filmjét illetően. Ahhoz tudnám hasonlítani kettőnk kapcsolatát, mint egy házasságot, aminek az ismerkedési fázisa a beszélgetés a rendezővel, majd a forgatás. Meg kell mondjam, hogy a forgatókönyv, az írott szöveg engem jobban inspirál, mint a képek. Az esszenciális dolgokat a zenéhez a szöveg adja meg számomra, a mögötte megbúvó tartalmak, míg a képek mindent felfednek. Az én képzeletemet inkább leblokkolják, mintsem beindítják. Csak úgy van értelme filmmel foglalkozni, ha az elejétől a végéig nyomon követhetem az alkotás folyamatát.
MN: Ettől sikerült olyan bensőségesre például a Betty Blue zenéje, amit a legintimebb kísérőzenéjének tart?
GY: Az egyik legsikerültebb "házasságom" volt ez a film, különösen amiatt, hogy Béatrice Dalle és Jean-Hugues Anglade a filmben az én zenémet játsszák zongorán. Már a forgatás előtt teljesen kész volt a zenei anyag, és tökéletes harmóniában működött a filmmel. Egy korábbi Beineix-filmben, a Holdfény a csatorna felettben nagy zenekarral dolgoztunk, a Betty Blue esetében mindössze öt zenésszel.
MN: A varieté, a sanzon műfajától érkezett a filmhez. Olyan francia előadók zeneszerzője és hangszerelője volt, mint Hallyday, Vartan, Bécaud, Aznavour...
GY: Ha már az "eredetemre" kíváncsi, nem titok, hogy autodidakta muzsikus vagyok. Nem végeztem zeneiskolát, konzervatóriumot, közel és távol sehol egy zenész a felmenőim között. Heti fél órát hallgattam zenét a jezsuitáknál, de kezdettől az volt a vágyam, hogy komolyabban foglalkozzam vele. Bejrútból indultam, ahol a szüleim kívánságára jogot tanultam, majd elkerültem Brazíliába, ahol két évet töltöttem. Nagyon eklektikus volt a zenei ízlésem Bachtól Ravelen át Bartókig, amikor Párizsba érkeztem, ahol azóta is élek. Az első felkérések a varieté és a könnyűzene világából hangszerelésről szóltak, amihez valójában nem értettem. Mégis bizalmat szavaztak nekem az énekesek, elsősorban Gilbert Bécaud, Charles Aznavour, a magyar származású Michel Jonasz, Francoise Hardy, akiknek köszönhetően beletanultam a zeneszerzésbe is. Az első kereseteimből nem házat vagy kocsit vettem, hanem klasszikus partitúrákat. Életemnek ezt a szakaszát tanulóéveknek tartom.
MN: Mégis, hogyan lépett be az életébe a mozi?
GY: Soha nem voltam filmrajongó, nem ismertem a mozit. Ráadásul eléggé zárkózott természet vagyok. A véletlennek köszönhetően kerültem bele a filmes közegbe. Dalokat írtam és albumokat hangszereltem Francoise Hardynak. A férje, Jacques Dutronc egy napon azzal állt elő, hogy Jean-Luc Godard zeneszerzőt keres a következő filmjéhez. Ez volt a Mentse, aki tudja (az életét). Találkoztunk Godard-ral, egyetlen képet nem láttam a filmjéből. Végül annyira megtetszett neki a zeném, hogy a zenémre vágta a képeket, nem fordítva. Inkább az érzékenységünk találkozott, mint hogy a szakmai tudásomra tartott volna igényt. Godard hihetetlenül nagy mesélő, én meg olyan vagyok, mint egy gyerek, akinek a képzelete a mesékből táplálkozik. Tőle tanultam meg többek között azt is, hogy mennyire fontos, hogy a képek egységet alkossanak a zenével. Hogy a zene ne terjedjen túl, ne fojtsa meg a képeket. Nekem eleinte nagyon nehezen ment, hogy visszatartsam magam.
MN: A legnagyobb ismertséget Anthony Minghella filmjei hozták meg az ön számára, különösen Az angol beteg. Milyen volt a váltás a francia szerzői filmekről a hollywoodi mozira?
GY: Minghella korántsem a hollywoodi mozit jelenti nekem. Elvégre egy brit rendezőről van szó, akinek csak a producere amerikai, Saul Zaentz. Forman Amadeusát vagy A lét elviselhetetlen könnyűségét is ő készítette. Anthonyval főleg Európában dolgoztunk, Londonban, és csak Az angol beteg Oscar-díjának köszönhetően lettem úgymond bejáratos Hollywoodba. Minghella nagyon szerette a Betty Blue és A szerető zenéjét. Kezdetben, a kilencvenes években mobiltelefonokhoz készítettünk reklámfilmeket. Az első nagy találkozásunk Az angol beteghez kötődik, ami egyévi munkát jelentett. Anthony valósággal beleszeretett Sebestyén Márta hangjába, ahogy a Szerelmet énekli.
MN: Mennyire tartja fontosnak, hogy egy rendezőnek legyen zenei kultúrája?
GY: Ez nagyon ritka. Kevés olyan rendezővel találkoztam hosszú pályafutásom során, aki valamelyest is ismeri Bartók, Mahler, Bach zenéjét. Minghella a kivételek táborát erősítette. A mi barátságnak is mondható együttműködésünkhöz biztos alapot jelentett, hogy ő éppúgy rajongott Bach zenéjéért, mint én.
MN: Hagyott önben némi csalódást, hogy az utolsó pillanatban leváltották a Trója című filmben, holott olyan kísérőzenét írt, amit sokan elismertek?
GY: Bárkivel előfordulhat hasonló dolog. Engem leginkább az sokkolt, hogy másfél évig dolgoztam rajta. A hangfelvételek során Londonban mindenki csodásnak tartotta a zenét a rendezőtől a producereken át a stúdiófőnökökig. Igazából soha nem kaptam elfogadható választ arra, hogy miért váltottak le. Hollywoodban ez a fajta eljárás nem új keletű. John Williamset, Ennio Morriconét, Maurice Jarre-t, Stravinskyt is lecserélték már. Nem szabad drámának felfogni.
MN: Manapság kik azok a rendezők, akikkel szívesen dolgozna?
GY: Fiatal, pályakezdő rendezőkkel. Én magam nem keresem az alkalmakat. A legszebb találkozások nem azok, amiket keres az ember, hanem amik maguktól, a látszólagos véletlenből, a sorsból adódnak.
MN: Hisz a sorsban?
GY: Hogyne hihetnék benne, visszatekintve az eddigi életemre! Minden zenei indíttatás nélkül tudtam, hogy ez lesz az utam. Az egyik találkozás vitt a másik felé: a hangszereléstől a dalok komponálásáig, a filmzenétől a koncertekig, a színpadi zenétől a balettig Roland Petit-vel, Carolyn Carsonnal. Legutóbb a francia rádiónak készítettem egy zeneművet Emily Dickinson költeményeire. Tallinnban és Cannes-ban is lesznek nagy koncertjeim a filmzenéimből, készülök egy oratórium komponálására. Mindegy, hogy mit csinálsz, filmzenét, hangszerelést vagy koncertet. Mindent úgy kell csinálnod, a lehető legnagyobb tisztességgel és útkereséssel, mintha holnap meghalnál! Nincs kis zene és nagy zene. Csak hit, tisztesség, lelkesedés mindabban, amit továbbadsz magadból és megosztasz másokkal.
