Az amerikai bűnregény jelentős alakja. Chandleri prózával indult, majd éjsötét zsánerdarabok során át jutott el nagyszabású történelmi-politikai műveiig. A Fekete Dália, a Szigorúan bizalmas, az Amerikai tabló vagy a magyarul nemrég megjelent A nagy sehol hatvankét éves írója telefonon adott exkluzív interjút a Narancsnak.
Magyar Narancs: Regényei nagy része az 1940-1970 közötti periódusban játszódik. Azért van szüksége a több évtizednyi távolságra, hogy világosan ráláthasson a korszakra, amiről ír?
James Ellroy: A regényeimben újraírom a történelmet a saját szájam íze szerint. Ezért aztán átkozottul biztos akarok lenni abban, hogy a valós szereplők mind meghaltak már, és nem tudnak beperelni. Ha egy adott korszak vagy egy történelmi esemény helyszíne beszélni kezd hozzám, annak mindig jelentőséget tulajdonítok. Egy érzéssel kezdődik, de olyankor már azonnal tudom is, hogy ez az, ami kell. Hét utolsó regényemben valós és kitalált történelmi eseményeket és karaktereket figyeltem meg. A körülöttem lévő világ semmibevétele pedig az egyik dolog, amit nagyon jól csinálok - ez teszi lehetővé a koncentrációt, ami ahhoz kell, hogy abban a korszakban létezhessem, amiről írok.
MN: Miért érzi szükségét a történelem újraírásának? Mit akar megtalálni vagy felmutatni az adott korszakról?
JE: Nem erről van szó. Nekem nincs politikai napirendem. Én ott akarok lenni. Ott akarok élni. A cselekmény szereplőivé akarok válni. És meg akarom őrizni a múltunk iránti kíváncsiságot, ami mindannyiunkat jellemez. Arra gondolok, hogy "nézd már, micsoda nagyszerű esemény, bárcsak láthattam-hallhattam volna!" - és pontosan ezt valósítom meg a könyveimben.
MN: Regényeiben a Los Angeles-i rendőrség tele van brutális és korrupt alakokkal. Változott maga szerint ez a helyzet az utóbbi időben?
JE: Sohasem a Los Angeles-i rendőrség egészéről írok. Brutális elemekről írok a rendőrségen belül, akiknek megváltozik a viselkedésük, elsősorban azért, mert megismerkednek olyan nőkkel, akik erkölcsileg magasabb rendűek náluk. Nem akarom, hogy bárki azt gondolja, hogy a Los Angeles-i rendőrség ellen vagyok. Éppen ellenkezőleg - a szószólójuk vagyok. Nagyon sok barátom dolgozik ott, és én vagyok az évente megrendezett Jack Webb-díjátadás ceremóniamestere.
MN: Fiatalabb korában még nem volt ilyen jóban a rendőrökkel. Azután barátkoztak össze, hogy író lett?
JE: Jelentéktelen bűncselekményeket követtem el fiatalon, főleg apróbb betöréseket, és jó párszor letartóztattak - három esetben meg is vertek közben. Minden esetben szégyelltem magam a bűncselekmények miatt, amiket elkövettem. Sosem voltam rendőrellenes - még a 60-as évek végének erre hajló Amerikájában sem. De csak 1994-ben találtunk úgymond egymásra, amikor megkíséreltem új nyomozást tartani anyám megölésének lezáratlan ügyében erről szóló memoárom, a My Dark Places írásakor.
MN: Édesanyját 1958-ban ölték meg. Mi történt 1994-ben?
JE: A második exfeleségem szerzett nekem egy fotót a Los Angeles Times archívumából, ami engem ábrázolt közvetlenül akkor, amikor értesültem róla, hogy az anyámat meggyilkolták. Ugyanekkor egy riporter barátom szólt, hogy cikket ír egy lezáratlan esetről, a San Gabriel-völgyi gyilkosságról, és megnézné az anyám aktáját is. Úgy döntöttem, hogy én is megnézem, és írok róla. Először egy magazinba írtam róla cikket, és akkor döntöttem úgy, hogy memoárrá formálom az élményt.
MN: Könyveiben rendre vissza-visszatér ahhoz, ami az anyjával történt. A címe alapján úgy tűnik, Amerikában nemrég megjelent legújabb nem fikciós kötetében, a The Hilliker Curse-ben sem tesz másként (Ellroy édesanyjának leánykori neve Geneva Hilliker volt - G. A.).
JE: Ez a könyv újabb lehetőség nekem arra, hogy kifejezzem a tiszteletet, amit anyám iránt érzek - ám mindenekelőtt az életemben megfordult egyéb nőkről szól. És persze arról a traumatikus hatásról, amit az anyám halála gyakorolt rám, és ahogyan a kapcsolataimat befolyásolta a nőkkel. Anyám továbbra is intenzíven foglalkoztat. Nem mondogatom már, hogy sosem írok többet róla, mert nagyon is lehet, hogy fogok még.
MN: Bizonyos regényeiben, például a Fekete Dáliában, fiktív módon megoldott valós eseteket is. Barátai a rendőrségnél mit szóltak az "eredményeihez"?
JE: Tetszett nekik, és azt tették, amit kell: kizárólag regényekként foglalkoztak a könyveimmel. Tisztában vannak vele, hogy mindent csak kitaláltam. Azzal pedig az akták birtokában főleg tisztában vannak, hogy sosem fogjuk megtudni, hogy például ki ölte meg a Fekete Dáliát.
MN: Ezek a barátai tudtak segíteni magának abban, hogy gyarapíthassa tudását a nyomozati munkáról?
JE: Igen, tudtak. De ne felejtse el, hogy ezeket a részeket is jobbára kitalálom! Fikció az egész. Ha a hivatalos rendőri munka valamely aspektusa nem illik ahhoz, amire a regényeimben dramaturgiailag szükségem van, akkor habozás nélkül elhagyom.
MN: A 40-es, 50-es évek hard-boiled klasszikusainak főhőse gyakran a magándetektív volt. Mi az oka annak, hogy maga csak a legelső regényében vetette be ezt a figurát?
JE: Az, hogy a magándetektívek valójában nem nyomoznak gyilkossági ügyekben. Az első regényem írása közben jöttem rá erre, és inkább elhagytam a figurát.
MN: Könyveiben a hatvan-hetven évvel ezelőtti Hollywood a sötét titkok, a bűnök és perverziók világa. Az elmúlt két évtizedben volt alkalma megismerni kortárs filmkészítőket. Mit gondol a jelen Hollywoodjáról?
JE: Nem gondolkodom róla. Megpróbálom a forgatókönyveket a legjobb tudásom szerint megírni, de kizárólag a pénz miatt teszem. Mindig azt feltételezem, hogy ezek a filmek úgysem készülnek el. És ha elkészülnek is, a rendezők, a színészek és az egyéb forgatókönyvírók olyan dolgokat fognak tenni velük, amikre én nem bólintanék rá. Mindig pontosan így is történt. De sosem fogok kritizálni egy filmet, aminek részt vettem a megalkotásában, mert bőségesen kompenzáltak értük, és udvariatlan sem akarok lenni. Főleg, hogy csupa rendes filmessel volt szerencsém megismerkedni. A jó filmeket persze én is szeretem, de ugyanígy szeretem a jó hamburgert is. És ha soha többet nem ehetnék hamburgert, az éppúgy nem érdekelne, mintha sohasem nézhetnék meg több filmet az életben.
MN: Magyarországon mostanában jelent meg A nagy sehol című regénye, amiben az 50-es évek Hollywoodjának titkos homoszexuális világát is ábrázolja. Könyvekből szerzett tudomást erről, vagy filmesek meséltek róla?
JE: Kizárólag a fantáziámat használtam. A fő inspirációm egy William Friedkin-film volt, a Portyán, amelyben Al Pacino a New York-i homoszexuális alvilágba vezető gyilkossági ügyön dolgozó fiatal rendőrt játszik. Igen rossz film, az ötletet viszont remeknek gondoltam, és évekkel később vissza is tértem hozzá.
MN: Manapság nem ritkák a morálisan ambivalens bűnregények, a maga könyveiben azonban a szereplők előbb-utóbb biztosan megfizetnek vétkeikért.
JE: Moralista vagyok. Vallásos ember. Hiszek a bosszúban, a büntetésben. Hiszek Istenben és a megtorló igazságszolgáltatásban. A moralitás ábrázolása az irodalomban igen gyakran az immorális cselekedetek következményeinek megvilágításával történik. A kétértelműséget pedig nem tartom erkölcsi tulajdonságnak. Azt akarom, hogy az olvasóim törődjenek a szereplőimmel, és erkölcsi utazásra induljanak velük. Manipulálni akarom az olvasóim szereplőimmel kapcsolatos reakcióit. Amikor néha azt mondják nekem, hogy a könyveimben minden szürke árnyalatú, nem pedig fekete és fehér, akkor nyugodtan tudom azt állítani, hogy tévednek.
MN: Azt akarja, hogy az olvasói sajnálatot érezzenek a negatív karakterek iránt?
JE: Nem. Azt akarom, hogy érezzék az áramló fényt, amit a megváltás hoz el a hőseimnek a legvégén.
MN: Regényeiben megannyi helyrajzi, illetve történelmi tényt mozgat. Hogyan készül fel az írásra? Elmegy a könyvtárba, hogy böngéssze a korszak írásos emlékeit, aztán megnézi a korabeli filmeket és így tovább?
JE: A kutatást egy munkatársnőm végzi: ő olvas át mindent, majd összeállítja nekem a kronológiát, rendszerezi a tényeket. Ha a nevek, dátumok és helyszínek pontosak, a képzeletemnek nagy mozgástere van.
MN: A regényei meglehetősen komplexek. Ír hozzájuk vázlatot?
JE: A legutolsó regényem, a Blood's a Rover vázlata négyszáz oldal volt. Így aztán a legapróbb részletekig tudok mindent a cselekményről már azelőtt, hogy leírtam volna a szöveg első szavát.
MN: Ezek szerint nem improvizál.
JE: Ellenkezőleg: az, hogy a kezemben van egy ennyire sűrű, ennyire részletes struktúra, lehetőséget ad nekem, hogy rengeteg mozzanatnál improvizáljak - a vázlat keretein belül.
MN: Az 1992-es White Jazz után a hagyományosabb zsánerdarabok helyett történelmi-politikai regényeket kezdett írni. Emlékszik még, miért fordított hátat jól bevált műfajának?
JE: Rájöttem, hogy kihoztam a szigorú rendőrregényből mindazt, amit tudtam, és mást akarok írni: tágasabb könyveket, amelyek helyszínként nem szorítkoznak kizárólag Los Angelesre. Ekkor gondoltam ki az Underworld USA-trilógiát.
MN: A 60-as évek Amerikájáról, a Watergate előtti korszakról szokás az ártatlanság koraként is beszélni - maga pedig ezzel a három regényével igen sokat tett azért, hogy bebizonyítsa, mennyire téves, mennyire naiv ez az elképzelés. Az amerikai olvasói ezt nem szokták rossz néven venni?
JE: Olykor megesik, hogy sértve érzik magukat, és elfelejtik, hogy egyetlen nemzet sem lehet tökéletesen ártatlan. A reakciókat persze sosem lehet kontrollálni. De nagyon ritkán olvasom csak el a könyveimről szóló kritikákat. A regényeimet a magam számára írom.
MN: Azokban az években, amikor a trilógián dolgozott, volt olyan történelmi személy, akit más színben kezdett látni, mint a munka megkezdése előtt?
JE: Nem volt ilyen. Kizárólag olyan ötletekkel dolgozom, amelyeket már készre formált a kutatás és a töprengés.
MN: Van egy pletyka, mely szerint a White Jazz első verziója 900 oldalas volt, és amikor a kiadója rövidítést kért, a legszükségesebbeken túl az összes igét, jelzőt és határozószót kihúzta a szövegből. Tényleg így járt el?
JE: Tévedés: a könyv a Szigorúan bizalmas, és az első verziója jóval rövidebb volt kilencszáz oldalnál. De valóban akkor kezdtem a stílusomat csupaszabb irányba fejleszteni. Aztán amikor a rá következő regényt, a White Jazzt írtam, továbbhaladtam ezen az úton, mert a megszokottabb, csapongó egyes szám első személyű elbeszélést lagymatagnak éreztem. Két utolsó könyvemben, a Blood's a Roverben és a The Hilliker Curse-ben azonban szakítottam ezzel a stílussal, és még messzebb fogok távolodni tőle abban a regényben, amelyen éppen dolgozom.
MN: Mi vitte rá a váltásra?
JE: A trilógia második regényét, Az élet árát utólag én magam is túlságosan kimerítőnek találtam, és olyan könyvet akartam írni, ami érzelmileg jobban megmozgatja az olvasót. Ezért formáltam ismét húsosabbra a stílust a Blood's a Roverben.
MN: Ezzel a regénnyel tavaly lezárta az Underworld USA-trilógiát. Mit várhatunk a következő könyvétől? Továbbra is meg akarja írni azt a regényt, amely Warren Harding elnöksége alatt játszódna?
JE: Az új könyvemről még nem beszélek, de annyit elárulhatok, hogy ez is epikus hosszúságú történelmi regény lesz, amely korábban játszódik minden eddigi regényemnél.
