Klasszikus csodagyerek-történet az övé. "Az egyik kezében sütemény, a másikban játék, körös-körül pedig mikrofonok... és ez a gyermek minden kérdésre tudja a feleletet" - így tudósított a Madraszi Zeneakadémia újságja 1969-ben a kétéves (!) Ravikiran meghallgatásáról. Ezután évekre megkapja a zeneakadémia ösztöndíját. Ötéves korában már háromórás önálló koncertet ad énekesként, 12 évesen pedig az egész karnatikus (dél-indiai) zenei világot megdöbbenti azzal, hogy 325 rágát képes megszólaltatni 178 különféle tálában (ritmusciklus). A mutálás idején már a családi hagyomány részének számító húros hangszerre, a chitravinára koncentrál, amelynek a neve összekötődik a sajátjával.
*
Magyar Narancs: Hogyan emlékszik a gyermekkorára?
Chitravina N. Ravikiran: A gyakorlásra emlékszem. Napi 10-12 órás gyakorlás azonban soha nem a gyerek érdeme. Leginkább édesapámnak, Chitravina Narasimhannak köszönhetem, hogy megtanított a fegyelemre, a zene szeretetére és a gyakorlás örömére. Arra viszont emlékszem, hogy mit éreztem ötévesen a színpadon. Örömet. Ugyanakkor nagyon meg voltam illetődve, hiszen világhíres zenészek kísérték az énekemet. Lassanként megtanultam megszeretni azt az érzést, hogy ott ülök a színpadon, és az emberek rám figyelnek. Azóta a világ sok szegletében koncerteztem már, de nem múlt el a hálám apám munkája iránt.
MN: A családja zenei tradíciója jóval régebbre nyúlik vissza...
ChNR: A nagyapám, Gotuvadyam Narayana Iyengar, de még a dédapám is nagyszerű zenész volt. Igaz, nem mindenkit érdekelt a családból, hogy híres előadó legyen, de a zene szeretete sok generáció óta áthatja a család egészét.
MN: Egy 1971-es Indiai Asztrológiai Szemle hosszas cikkben bizonygatta, hogy ön a nagyapja újjászületése.
ChNR: Nagyon kedvesek, hogy a nagyapámmal foglalkoznak. Én nem értek az ilyen dolgokhoz, de annyit már megtanultam, hogy a jelenre kell koncentrálni, mert abban van a legtöbb lehetőség.
MN: Miért volt szükség az ön által megtervezett navachitravinára, miért kellett megújítani az ősi hangszert?
ChNR: Nem igazi újításról van szó, csak megpróbáltam még többet kihozni a hangszerből és a megszólalásból. A munka nem is az én érdemem, hanem a Rikhi Ram műhely nagyszerű tulajdonosáé, Ajay Sharmáé. Például élesebbé tetté a hangszer hangját, ugyanakkor kisebb a rezonáns test, és ezért könnyebben szállítható a navachitravina. De az is újdonság, hogy teflonhengert használok a húrok lefogására, ami jóval finomabb anyag, mint a hagyományos szaru vagy ébenfa, ugyanakkor puhább felületű, és ezért jobban kezelhető, mint az üveg.
MN: Ön nemcsak előadóművész, hanem számos új karnatikus rágának a szerzője is.
ChNR: Ez is a szüleim érdeme. Lejegyezték az összes olyan dallamot, amit a magam kedvéért énekeltem, és ezek között olyan dallam is volt, ami nem volt besorolható egyik hagyományos rága hangrendszerébe sem. Az első ilyen dallam 2-3 éves koromban született. Azt kértem, hogy az édesanyámról legyen elnevezve (Rága Choodamani). De ezt ne egy tudatos aktusnak képzelje el, inkább a rága megtalálásának. A mi hitünk szerint a teremtő megalkotta a hangok végtelen tárházát, a mi feladatunk pedig ennek a végtelen hangvilágnak a feltérképezése. Vagyis én nem hozhatok létre semmi újat, csak felismerhetem a teremtés egy korábban meg nem nevezett csodáját.
MN: A karnatikus kompozíciók nemcsak dallamból állnak, hanem a megénekelt versből is. Az ön szerzeményeiben rendszeresen visszatér a Ravi Shashi név.
ChNR: Ravi Shashi egyfajta aláírás. A hagyomány szerint a zeneszerző belekomponálja a saját nevét a szerzeménybe. Én nem akartam a saját nevemet használni, és kitaláltam a Ravi Shashi nevet, ami annyit tesz: Nap és Hold. Jobb érzés, hogy ezeknek a kompozícióknak az előadásakor nem engem dicsőítenek, hanem a Napot és a Holdat, amelyeket így vagy úgy, de a világ minden táján tisztelet övezi.
MN: Ön szívesen játszik a legkülönfélébb zenészekkel.
ChNR: Minden zenének megvan a maga varázsa. Mindenki a saját életének, kultúrájának megfelelően improvizál. Teljesen más egy kínai népzenésszel, egy dzsesszzenekarral együtt dolgozni vagy akár egy klasszikus európai zenekarral, mint amilyen a BBC Filharmonikusok.
MN: Ez utóbbi találkozásból fakadt a "Melharmónia" ötlete.
ChNR: Pontosan. Az indiai klasszikus zenének nagyon kifinomult a dallamvilága, amelyben minden egyes hangnak és díszítésnek fontos szerepe van. Az európai hallgatóság azonban a harmóniákon szocializálódott. Ebből eredt a Melharmónia koncepciója: igyekeztem megtartani a dallamközpontúságot, ugyanakkor a fő dallamhoz egy harmóniamenetet illesztettem. Sajnos a melharmonikus művek előadásához nagyzenekar szükséges, és így ritkán szólalhatnak meg élőben. Persze sokat kell még tanulnom a harmóniáról, és remélem, hogy Magyarországon is összehoz a szerencse egy zeneszerzővel, hiszen a magyar zeneszerzők messze földön híresek.
MN: Az európai színpadokon jóval több hindusztáni (észak-indiai) zenét hallani, mint karnatikusat. Mi gondol, mi ennek az oka?
ChNR: A hindusztáni zenét hamarabb fedezte fel a világ. Bár mindkét zene fundamentumai (rága, tála, a mikrotónusok rendszere) azonosak, a hindusztáni zene nagy ívű díszítéseivel és a hindusztáni rága hosszú felépítményével szemben a karnatikus zene sokkal inkább kompozíció-központú. Épp ezért szeretik azok, akik nyitottak az európai klasszikus zenére. A karnatikus zenében sok az improvizáció, vagyis a dzsessz szerelmesei is szívesen hallgatják. A karnatikus ritmusszekció pedig egyértelműen a világ egyik legkifinomultabb ritmikai rendszere.
Chitravina N. Ravikiran Dr. Trichy Sankaran kíséretével március 28-án a Trafóban ad koncertet az Indiai Klasszikus Zene Mesterei sorozat keretében.
