Magyar Narancs: Van egy olyan általános nézet, hogy az értelmi sérült emberek képezhetőségének jelentős korlátai vannak. Sikerült ezt megcáfolnod?Az 1998 februárjában alakult Baltazár Színház az egyedüli, sérült színészekből álló, hivatásos színtársulat Magyarországon, ahol a színészek a professzionális munkájukért rendszeres havi fizetést kapnak. A színház rendezőjével készítettünk interjút.
Elek Dóra: Magyarországon az értelmileg sérült emberek részére a kultúra, a művészet területén folytatott tevékenységnek a 80-as évek közepéig nem volt meghatározott irányvonala. Aztán született egy úgynevezett normalizációs elv, amely szerint a sérült emberek életét az átlagos emberi élet mindennapi feltételei szerint kell megszervezni. Rájöttek, hogy a sérülteknek is van igényük a kultúra művelésére, de a művészetet nem önálló területként kezelték, hanem gyógypedagógiai módszerekhez kötötték. Mi bebizonyítottuk, hogy másképp is lehet, és nem is akárhogyan taníthatóak ezek az emberek. Három éve működik nálunk a színészképzés, és már óriási eredményeket értünk el. Négy bemutatónk volt: 1998-ban az Ébredések, 2000-ben a Tollasbál, 2001-ben a Gondolj rám szívesen és most a Beckett-szimfónia, amit már nem én rendeztem, hanem a hetvenhat éves Regős Pál.
MN: Nagyjából ugyanazokkal a színészekkel dolgozol kezdettől fogva. Milyen fejlődésen mentek keresztül az első előadás óta, és milyen módszereket alkalmazol náluk? Tisztában vagy a sérüléseikkel annak ellenére, hogy nem gyógypedagógus vagy, hanem rendező?
ED: Amikor nemrég órát tartottam a gyógypedagógiai főiskolán, és vetítettem az első előadásból, magam is meglepődtem, mennyivel érettebbek lettek, sőt megszépültek, bár nekem előszörre is tetszettek.
Most sem tudom pontosan, mik a srácok sérülései. Ebből a szempontból az eredeti szakmám szerint dolgozom, ugyanis színházi rendezőként végeztem Franciaországban. Pont az a lényege a munkámnak, hogy nem alkalmazok más módszereket. A sérültek életének mozgatórugói ugyanazok, mint a "normális" emberekéi. Maximum az idegen szavakat kell nekik elmagyaráznom. Számomra rajtuk keresztül világosodott meg, hogy ami hiányt jelent értelmi szinten, az kompenzálódik érzelmileg. A társulat fele baromi jól memorizál, tudnak olvasni-írni, sőt néhányan közülük különlegesen jó verseket írnak. Akad olyan ember, aki elolvas egy oldalt, aztán tíz perc múlva visszamondja szóról szóra, majd újabb tíz perc múlva visszafelé is. Olyan nincs, aki nagyon lassan tanul, inkább rekordkísérletek vannak.
Nem célom, hogy a fogyatékosságot emeljem ki, de nem is titkolom, hogy sérültnek lenni nálunk rendezői koncepció, hiszen itt mindenki az.
Számomra ez a fajta színház közelít az ideálishoz. A módszerem pedig az, hogy nem teszek különbséget sérült és nem sérült között, és ezzel a többi, nálunk tanító tanárok is így vannak.
Színházi allűrök azért bőven akadnak nálunk is. Például azt vettem észre, hogy az elmúlt években szinte csak fiúk jöttek, és elenyésző számúak a női próbálkozások. Rá kellett jönnöm, hogy a lányok primadonnaként viselkednek, egyszerűen kitúrják az újakat.
MN: Ebben az évben meghívtak benneteket Afrikába. Milyen céllal mentetek oda?
ED: Prosper Kompaore, aki egy kulturális oázist hozott létre az országában, amely a "szegénységi listán" az első tíz között szerepel a világban, tavaly májusban látogatott el a Baltazár Színház egyik próbájára. Az ott látottak alapján kérte fel társulatunkat, hogy a fesztivál ideje alatt vezessünk színházi kurzust, mert a sérült emberek színházi nevelése újdonságnak számított Burkina Fasóban. A műhelymunka hat napon keresztül folyt az ARCHE központban, amelyet Jean Vanier alapított 1978-ban, és amely nehéz családi körülmények között élő vagy családdal nem rendelkező, értelmi sérült emberek számára nyújt életteret: lakó- és munkahely egyaránt.
A fesztivál az integráció problematikájával foglalkozott, és próbálta megértetni, hogy a színházi emberek milyen mértékben veszik ki részüket az integrált Afrika létrehozásában. A középpontjában a társadalmi fejlődés témája állt, mind a bemutatott színdarabok témaválasztása, mind a rendezői és dramaturgiai hangsúlyok szempontjából. Az én színházam pont erről szól.
A témák a szegénység, a rasszizmus, a nők helyzete, az emigráció, a munkanélküliség, az iskolázottság, az alapvető higiéniai fogalmak elsajátítása, az AIDS, a mezőgazdaság voltak, amik kicsit szájbarágósnak tűntek ugyan, de eszméletlen indulatokat keltettek a nézőkben. Az efféle színház célja leginkább a néző érzékenységének előhívása, amit segít, hogy ott rengeteg tánc és zene kapcsolódik a mindennapi élethez és a színházhoz is, amit örömmel űznek az emberek.
MN: A társadalmi célokon kívül művészi színvonalban hol a te színházad, a ti színházatok helye a világban és itthon?
ED: Afrikában nem tudok ilyenről, ott úttörők voltunk, sérültek ott nem színházaznak, mert, mint most megtudtam, inkább elpusztítják őket, de ebbe most ne menjünk bele. Európában nagyon sok régóta működő, jól támogatott társulatot ismerek, franciát, belgát, és azt gondolom, hogy a miénk ezekhez képest is nagyon jó. A művészi színvonal segít abban, hogy kinyithassam az egészet az integráció felé. A színházi világ számára itthon idő kell, de ha jó, amit csinálok, akkor működni fog. Soha nem a Madách Színház volt nekem a példa, én szeretem a szegény színházat, persze a gazdagot is, ha annak oka van. Egyre inkább az alternatív színházak érdekelnek, az olyan előadások, ahol a szöveg, a tánc, a látvány együtt van.
Szilágyi S. Szilvia
