Magyar Narancs: Mikor és hogyan volt időd regényt írni?Rakovszky Zsuzsa: A mikor kérdésre az a válasz, hogy pontban akkor, amikor Tibor, a fiam iskolás lett. Elvittem, megreggeliztem, leültem írni, és addig írtam, amíg érte nem kellett menni. A hogyanra pedig a Digitális Irodalmi Akadémia, ahonnét jogdíj címén kap az ember egyhavi összeget, amelyből szerényen meg lehet élni úgy, hogy nem kell mellette sokat fordítani.
MN: Tibor most tízéves, tehát három évet dolgoztál a regényen?
RZS: Nem, mert készen van már egy éve, csak még egyszer végig kellett menni rajta, elvégezni az utolsó simításokat. Igaz, hogy előtte is volt egy idő, amikor még csak készültem rá, de még nem ültem le mellé. Igen, úgy rémlik, 1998-99-ben fordíthattam Charles Frazier Hideghegy című könyvét, mellette töprengtem már a regényen, és egy évvel később lett elsős a gyerek.
MN: Örülök, hogy megemlítetted a Hideghegyet, mert úgy éreztem, hogy ez a könyv ösztönzést vagy bátorítást adhatott neked egy úgynevezett hagyományos regény írásához.
RZS: Az a helyzet, hogy elkezdtem írni a saját életemet, de éreztem, hogy az nem működik. És egyszer csak kipattant a szikra, hogy át kell helyezni néhány századdal korábbra. Amíg Frazier könyvét fordítottam, végig benne éltem, és aztán prózát írni is hasonlatos volt ehhez: benne élni egy másik világban. Biztos, hogy a Hideghegy is belejátszott valamennyire, de még inkább a soproni helytörténeti írások, amiket nagy előszeretettel olvastam már jóval korábban is, hosszú évek óta. Az egyik például a soproni bűnügyek XIII-XVIII. századi történetét dolgozza föl, ebben szerepel az a nagy tűzvész, ami megragadta a fantáziámat. Valamelyik udvarban a Hasas Hans nevű gyerek gesztenyét akart sütni hátul a pajtában, odavitte a parazsat, és leégett gyakorlatilag az egész város. Ezért barokk ma Sopron.
MN: Amikor eldöntötted, hogy nem kortárs regényt fogsz írni, akkor hogyan választottad meg a kort?
RZS: A tűzvészből indultam ki, ami 1676-ban történt, bár a könyvben kicsit előbbre tettem. Ekkor kezdtem el mindenfélét olvasni a korról, nemcsak a történelemről, hanem a tárgyi kultúráról, arról, hogy a gyerekekkel hogyan bántak, művelődéstörténeti tanulmányokat a szokásokról, korabeli végrendeleteket, a Lőcsei krónikát. Két egyháztörténetet, a soproni evangélikus és a soproni katolikus egyház történetét, és nagyon mókás volt, mikor ugyanazokról az eseményekről homlokegyenest ellenkezően tudósítottak.
MN: Miért érezted úgy, hogy nem lesz jó, ha a mában játszódó regényt írsz?
RZS: Nagyon véznának tűnt a cselekmény, mert túl sok dolog lélektani szinten marad, ha kívül nem történik semmi. Egészen más az, ha van valakinek egy neurotikus szorongása, vagy ha olyasmiért szorong, amiért a fejét vennék. Azt szerettem volna valahogy elkerülni, hogy elpszichologizálódjék a dolog.
MN: Amikor kialakult, hogy történelmi regényt fogsz írni, akkor új nehézségekkel találhattad szemben magad. Mik voltak ezek?
RZS: Kiderült, hogy olvasni kell hozzá mindenfélét, méghozzá sok olyat is, amit nem lehet kölcsönözni. Meg kellett szervezni, hogy nyáron Sopronban el tudjak járni a levéltárba, amihez sok leleményesség és a barátnőm fia kellett, aki némi zsebpénzért vigyázott Tiborra.
MN: Azonnal eldőlt, hogy viszszaemlékezés formában, egyes szám első személyben írsz?
RZS: Csak azután, amikor már eldőlt az, hogy történelmi környezetben játszódó regény lesz. Amikor még jelen idejű volt, akkor harmadik személyben írtam.
MN: Térjünk vissza a regénytechnikai kérdésekhez, mert amikor a történelmi regény problémáiról kérdeztelek, te kissé kitérően az írás és a kutatómunka megszervezésének nehézségeivel válaszoltál.
RZS: Mert a regénytechnikai nehézségek annyira kézenfekvőek. Mit tudhat a narrátor, lévén ő egy XVII. századi figura, ráadásul nő, aki nem túl olvasott, mégis valahogy szeretne számot vetni magával. Az álmok például ezért szerepelnek, mert nyilván nem boncolhatta magát úgy, mint egy XX. századi személy. Volt, aki sokallotta az álomleírásokat, de nekem úgy a szívemhez nőttek, hogy hiába próbáltam meg kiirtani őket. Aztán maga a nyelv, hogy mennyire tudom, másrészt mennyire kell a korabeli emlékiratok nyelvét imitálnom. Azon nem nagyon gyötörtem magam, hogy írhat-e, beszélhet-e így valaki, aki nem végzett iskolákat. Azt sem tudom, hogy ha akarnám, akkor tudnám-e reprodukálni az akkori nyelvet, de úgy gondoltam, hogy az nagyon megnehezítené az olvasást.
MN: Olvastál női emlékírókat a korból?
RZS: Nem. Csak férfiakat. Árva Bethlen Katát persze igen, de utána mondták, hogy vannak még mások is, akiket most majd elolvasok, de csak érdeklődésből, mert ez már nem változtat a dolgon.
MN: Miért, nem lesz folytatás? Nem az történt, hogy rákaptál a prózára?
RZS: De, rákaptam a prózára, viszont most egy másik, sokkal közelebbi korszak következik. A harmincas évek Sopronjáról olvasgatok.
MN: És a versírás?
RZS: Amíg a regénnyel foglalkoztam, addig egyáltalán nem írtam verset, azóta is csak egyet, egy gyerekkori emlékről, és úgy gondoltam, hogy abból ciklus lehetne, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt az anyagot nem prózában akarom-e véletlenül megírni. Prózát írni egészen más, kicsit olyan, mint a pszichoterápia. Az ember leül írni azt, amit előre kigondolt, aztán írás közben mindenfélék előjönnek, amikről fogalma nem volt, hogy ezek valahol ott vannak benne.
MN: A regényben teljesen hétköznapi emberek követnek el égbekiáltó, halálos bűnöket, mintegy mellékesen.
RZS: Hát teljesen hétköznapi emberek szoktak elkövetni égbekiáltó bűnöket, mintegy mellékesen. Belecsúsznak szinte lépésenként. Ha egy családot megkapargatnak, akkor az esetek igen nagy többségében kiderül valami, amit senki nem tudott. Erről hosszan mereng is a hősnő vagy narrátor, hogy vajon mindenki így van-e ezzel, hogy csak kifelé látszik annak a normális lénynek.
MN: Mélyen vallásos emberekről van szó, vagy legalábbis mélyen vallásos korról, amiben a hit mindent átjár, de nem nagyon jelenik az meg, hogy a bűnök elkövetése után a lelkiismeretükkel vívódnának vagy a pokol tüzétől rettegnének.
RZS: Úgy tűnt, miközben nyilván voltak kiváló emberek, akik őszintén vallásosak voltak, hogy olyan volt ez a katolikus-protestáns ellentét, mint mondjuk ma a Fradi- MTK. Rettentően bírták utálni a másikat, és tulajdonképpen ebben szinte ki is merült a hitélet.
MN: A hősnő azért maradt ki ebből, mert mással van elfoglalva? Mert az ő valóságos élete sokkal több aggódnivalót ad neki?
RZS: Én úgy gondoltam, hogy ő egy afféle Alice Csodaországban, aki rábámul, illetve szenvedőlegesen vesz benne részt. Mások szerelmi természetű szenvedélyeinek is inkább tárgya, mint alanya, ahogy ezeknek a vallásos indulatoknak is. ´ inkább hétköznapi lény, aki szeretné jól érezni magát, tulajdonképpen elég jóindulatú is, nem bír belehelyezkedni ebbe a gyűlölködésbe, de nem is annyira jó vagy mély érzésű, hogy bizonyos dolgokat magára vegyen, bizonyos kapcsolatokat fenntartson. Nem azt mondom, hogy egészen, de azért meglehetősen átlagos lény.
MN: Amikor alanyi költőből drámai monológok, szerepversek írója lettél, az milyen szerepet játszott a regényírásban?
RZS: Nyilván egy folyamat része volt, amelyben az ember tárgyiasodik vagy epizálódik. Ahogy a figurákat kitaláltam a versekben, annyi erővel már történetet is kitalálhatok hozzájuk.
MN: Itt is előbb a figurák voltak meg?
RZS: Inkább a történet. A figurák innen-onnan jöttek, kettő is volt, akit például a vonaton láttam.
MN: A polgár alakja mint olyan téged mindig fogva tartott, de magad sem tudtad, hogy mit kezdjél vele.
RZS: Tény, hogy a regényben szereplő emberek polgárok. De nem önmagában a polgárságuk számít, hanem a szokásoknak, hagyományoknak, az életformának a rendszere. Amikor az ember elmegy egy ablak előtt, akkor azt képzeli, hogy ott valódi élet folyik, mert ezek kételkedés és önreflexió nélkül élnek valamit, miközben egy értelmiségi már elkezdi azon törni a fejét, hogy mégis miért úgy kell lennie, miért nem máshogy, meg hogy tulajdonképpen ez így nem is jó, és akkor előbb-utóbb kísértetféle lesz belőle, mert nem tudja többé, hogy kicsoda.
MN: Mégis fontos, hogy ezek polgárok, és a regényből nagyon szépen kijön az, hogy teljesen mindegy, milyenek ők egyenként, mert így, együtt mégis felépítettek, fenntartanak és működtetnek egy várost évszázadok óta.
RZS: Igen, biztos, hogy így van, vagy így volt, mert ez ma már egy szétesett világ. Talán még a gyerekkoromban megvolt, de most már csak nyomokban, mindenféle mással elkeveredve létezik. Persze nem tudni, hogy amíg megvolt, addig mennyire volt szilárd, lehet, hogy csak messziről látszik annak. Valamennyire nyilván megvolt. És valamennyire nyilván volt valamiféle skizofréniájuk is azoknak, akik mégsem úgy éltek, mert itt elég nehéz követelményeknek kell megfelelni.
MN: Mégsem látok benned nosztalgiát.
RZS: Mivel nem voltam benne igazából sohasem, nem is tudok nosztalgiázni. A polgárság egy nagyon nehezen leírható valaminek valami megragadható, látható része. És a folytonosság nagyon fontos, csak valahogy nem igazán tudjuk, hogy mi fontos. Ezen én sokat gondolkodtam, lehet, hogy rosszul gondoljuk magunkról, hogy mi fontos, és egy csomó dolog ezért kiesik az életünkből? Nagyon fontos lenne a jó állapotunkhoz például ez az állandóság, illetve egy állandó háttér a változásokhoz. Azt hiszem, hogy egy ilyen állandó közegben az ember kevésbé töpreng azon, hogy mi értelme van a cselekedeteinek, az életnek vagy akárminek. Valahogy egyfajta értelem az, hogy itt játszik az én gyerekem azon az udvaron, ahol már én is játszottam, ahol lehet, hogy már a mamám, a nagyanyám is játszott, ami nem válaszolja meg, csak majdhogynem feleslegessé teszi azt a kérdést, hogy minek az egész.
Bori Erzsébet
