Ez a Chéreau ugyanaz lenne? A legendás bayreuthi Ring rendezője? - tették fel maguknak sokan a kérdést, amikor a La Manche csatorna túloldalán partot érve brit színészekkel, angol nyelven filmre írta két ember szeretkezését. Az Intimitás az év filmje lett tavaly Európában, Berlinben Aranymedvével díjazták. Huszonkét ország filmszínházaiban vetítik, vegyes fogadtatással. Májustól a magyar mozik műsorán
is szerepel. A rendezővel a párizsi Crillon Hotelben beszélgettünk.
Patrice Chéreau: Közel harminc év áll mögöttem a színházban, és tíz éve filmezem. Valaha azzal a szándékkal kezdtem rendezni, hogy a két műfajt párhuzamosan műveljem. Mindig is csodáltam azokat a nagy formátumú rendezőket - ilyen Luchino Visconti, Orson Welles, Ingmar Bergman, John Cassavettes, Elia Kazan -, akik mindkét területen jelentőset alkottak. Leginkább az szól a filmezés mellett az életemben, hogy eléggé jól ismerem magamat, és nem kívánok az önismétlés csapdájába esni, más szóval önmagam karikatúrájává válni. Európai, francia viszonylatokban inkább a színháznak kedveznek a körülmények manapság, míg a filmkészítés egyre több időt, kitartást, elszántságot igényel. Nagyobb kihívás, és én szeretem a kihívásokat.
MN: Milyen szempontból érzi nagyobb kihívásnak manapság a filmezést?
PCH: Hasonlattal élve, egy színházi rendező inkább analizál, míg a film a szintézis művészete. Szerencsésnek mondhatom magam abból a szempontból, hogy szinte az anyatejjel szívhattam magamba a művészi késztetést. Nagy festők műtermében telt a gyerekkorom, apám megbecsült festőművész volt, míg anyám grafikákat, akvarelleket készített. A filmrendezés gyökereit, alapjait a színházban sajátítottam el, rövid képzőművészeti kitérővel. Az igazi kihívásnak az számít, hogy nagyobb felelősséget, hatásfokot jelent a filmezés, különösen akkor, amikor óhatatlanul egybeveti a kritika egy rendező képességeit, látásmódját, vizualitását a színházban és a filmvásznon. Ez az "átok" szinte pályafutásom kezdetétől végigkísér. Másfelől ösztönzőleg hat a munkámra.
MN: Az ösztönzések sorában külön említést érdemel, hogy ön valóságos megszállottja a teatralitásnak, a nagy, sodró érzelmeknek, a szereplők pszichológiai ütköztetésének, másrészről pedig egyre letisztultabb formákat keres. Mikrotörténeteket, mint amilyen az Intimitás is, egy minimalizált közegben, minimalizált érzelmi megközelítéssel. Miből adódik ez a látványos váltás?
PCH: A gyökerek valahol azonosak, csak a megközelítés más. Elképzelhetetlen lett volna számomra például, hogy az Intimitást francia közegben, francia életérzéssel filmesítsem meg. Nem tagadom, első olvasásra beleszerettem Hanif Kureishi regényébe. Jay és Claire puszta szexualitáson alapuló történetébe. Párizs, erotika, intimitás: ezeket a közhelyeket, paneleket nem állt szándékomban kiaknázni. Lényegében azt "importáltam" a britektől, ami belőlünk, franciákból, az elmúlt évek francia filmterméséből oly sajnálatosan hiányzik. Angliában kevés filmet készítenek ugyan, de ezek a filmek hatásfokukat tekintve jelentősek. A brit mozit erőteljes társadalmi jelleg, bizonyos brutalitás, magas fokú őszinteség, nyíltság jellemzi. Némiképpen úgy érzem, hogy az Intimitással sikerült valamit átmentenem, átörökítenem a kortárs brit film erejéből, megfigyelő, leplezetlen stílusából.
MN: Kétségkívül nyers, brutális, kegyetlen hangvétellel szól ez a film a párkapcsolatok milyenségéről, buktatóiról. Ezt hiányolja a kortárs francia filmekből?
PCH: Erről is szó van, de másról is. Az Intimitásban a női főszereplő, Claire azt mondja a film végén, hogy régóta nem szeretkezett a férjével, de számára ez nem jelent problémát. "Veled akartam újrakezdeni" - jegyzi meg a szeretőjének. A szálak messzebbre vezetnek, mint a párkapcsolatok bemutatása a francia moziban. A házasság az egyik sarkköve ennek a történetnek. A férjezett nő szemszögéből kulcsfontosságú kérdés, hogy mi van akkor, amikor a házastársak már elhidegültek egymástól, még sincs elegendő indok arra, hogy elhagyják egymást. Az elhagyott férj szemszögéből pedig a gyerekek jelentik a problémát, akiktől elhidegítheti őt a felesége. Mit jelent a párkapcsolat, a szex, a magány, két ember szövetsége? Miért olyan törékenyek a kapcsolataink? Miért redukálódnak sokszor csak a testiségre? Miért nem vagyunk képesek mélyebb érzésekre? Miért félünk a kötődésektől? Miért nem tudjuk érdemlegesen, a kellő szavakkal, lelkiséggel megszólítani egymást? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a film azzal a nem titkolt szándékkal, hogy magunkra ismerjünk, hogy önismeretet gyakoroljunk.
MN: Az Intimitás felszínes megközelítésben nem más, mint a szexualitás kendőzetlen, nyers ábrázolása. Ön szerint elég a puszta ábrázolás, vagy többre is lehet vállalkozni?
PCH: Az elsődleges dolgom, elsődleges dolgunk nekünk, alkotóművészeknek, filmeseknek, rendezőknek, bemutatni, hogy kik is vagyunk valójában, hogyan élünk. Engem kezdettől fogva az érdekel konokul, hogy milyenek vagyunk, hogyan élünk, hogyan élnek a kortársaim, a barátaim, ki vagyok, mit akarok az élettől, a párkapcsolatoktól. Éppen eleget foglalkozott a nemzetközi sajtó a film kezdő képsoraival. Elsősorban a kozmetikázatlan szeretkező jelenetekre fókuszálták a figyelmüket, a testek leplezetlen harcára, egymásra találására a néma, süket csendben. Ez valóban szokatlan, meglepő indítás egy filmben. Olyannyira, hogy Angliában a kezdő képsorok láttán azt hitték, hogy egy pornófilmet vetítenek. Megjegyzem, a brit közönség és sajtó fogadtatása meglepő prüdériáról tanúskodott. Katasztrofálisan rosszul, értetlenül fogadták a filmet, és általa engem egyfajta betolakodónak minősítettek. Az angolok semmilyen tekintetben nem európaiak. Egyszerűen nem tűrik el, hogy egy francia odamenjen és filmezzen. Lengyelországban többen nézték meg a filmet, mint Angliában, ami mindent elárul a brit közönség konzervativizmusáról.
MN: Hollywoodban jobb fogadtatásra számít? Elvégre kemény fába vágta a fejszéjét: Napóleonról készül filmet forgatni nemzetközi produkcióban, Al Pacinóval a címszerepben.
PCH: Kapcsolatom Al Pacinóval színházi tervek mentén szövődött. Valójában ő vetette fel a Napóleon-film tervét. Francia részről már vannak anyagi forrásaink. Nemrégiben küldtem el Al Pacinónak a tervezett forgatókönyvet, és izgatottan várom a válaszát, hogy belevághassunk a finanszírozás megszerzésébe amerikai részről.
MN: Napóleon a művészvilág reflektorának fényébe került az évfordulónak köszönhetően. Számos színházi előadás, film lát napvilágot róla ebben az évben. Az ön terve mennyiben kötődik ezekhez?
PCH: Erre nem tudok érdemleges válasszal szolgálni. Már csak azért sem, mert én magam egyetlen feldolgozást sem láttam. A saját nevemben szólva azért szeretném elkészíteni ezt a filmet, hogy megértsem, miért akarnak a kortársaim Napóleonról filmeket látni. Személy szerint engem egyáltalán nem bűvöl el a személye, nem élek Napóleon bűvöletében. Franciaországban érthető ez a jelenség, hiszen soha nem volt olyan nagy, olyan erős ez az ország, mint a "rossz hírű" hódító idejében. Másfelől tömegesen küldte a halálba az embereket, korlátlan diktatúrát gyakorolt. Ennek ellenére érthetetlen módon valóságos mozihősként tisztelik, még a tengerentúlon is.
MN: Deheroizáló megközelítésre törekszik?
PCH: Napóleont képtelenség deheroizálni. Mítosza boldogtalanságból, emberi tragédiákból, törvénytelenségekből szövődött, a napóleoni korszak a legdiktatórikusabb rezsim, amelyik valaha is létezett a világtörténelemben. Ugyanakkor úgy tüntette fel magát, mint valami szabadsághős. Engem ez az ellentét, titokzatosság vonz benne. Az intelligens zsarnok portréja, aki sokkal veszélyesebb volt a maga világbirodalmi törekvéseivel, mint azt bárki is hitte, hihette kortársai közül. Közel egy évet töltöttem a Napóleon-film forgatókönyvének megírásával. És közben egyfolytában arra gondoltam, hogy a realitást mennyivel könnyebb filmes eszközökkel kifejezni, mint a színház formanyelvén. Manapság egyre jobban foglalkoztat a hatalom, a tömeggyilkosságok, a diktatúra kérdésköre. Éppen az Oroszországból való visszavonulást írtam le, amikor bekövetkezett az amerikai tragédia, a New York-i terrortámadás.
Szentgyörgyi Rita
