Három évvel ezelőtt, amikor a Villa Negra lemezéről találkoztunk, semmi nem utalt arra, hogy (többek közt) a Berente-, Nádas-, Fényes-, Kola-dalok is Grencsó múlhatatlan szerelmei közül valók. Hogyan talált rájuk, kötődik-e hozzájuk olyan emléke, amely a Villa Negrához hasonlóan végigkísérte az életét? - kérdeztem most a Rejtély című albumáról, hiszen valahogy el kell kezdeni egy interjút. Grencsó István: Mindenképpen vissza kell menni a gyermekkorig, hiszen ezek a dalok abból az időből származnak. Van, amelyik még a háború előtt született, azok inkább a szüleink zenéi voltak, de gyermekkorunk szegényes tánczeneműsoraiban ezek szóltak állandóan a rádióban. Nem szerepelt a terveim között, hogy valamikor feldolgozzam őket, véletlenül kerültek a kezembe ezek a régi kották. Otthon játszogattam őket a gyakorlás kedvéért, némelyiken jókat derültem, a szövegük is nagyon érdekes, de valahogy mégis megragadott és előhozta a szunnyadó múltat - így ez a pár szám tulajdonképpen a Villa Negrához kapcsolódik. Azon a szinten is felkeltették az érdeklődésemet, hogy új dolgokat hallottam ki belőlük, nem csak azt, hogy eljátsszuk, vagy hogy a mai divat szerint táncdalosra hangszereljük őket. Egy új oldalról akartuk megmutatni, mint egy csiszolt gyémántot: ahány szögből nézed, annyiféleképpen ragyog. És mennél többet gyakoroltam, annál jobban kezdett bennem élni, előbb nagyzenekarra gondoltam, aztán letisztulva maradtam a triónál.Villa Negra kapcsán azt mondtad, hogy ha nem Magyarországon születnek, világslágerré válhattak volna. Ezekről a dalokról is ezt gondolod?
GI: Igen, mindenképpen. Ha nincs a vasfüggöny, ha foroghattak volna, és felfedezhette volna őket egy Art Pepper, mint ahogy ma is szeretettel nyúlnak amerikai muzsikusok operettbetétekhez, táncdalokhoz. Ezek a dalok ugyanabból a gyökérből erednek, mint a Nino Rota- vagy az énekelt amerikai szalondzsessz-számok; a harmóniamenetük, a zenei felépítésük is megegyezik.
MN: Várj. Egyrészt azt mondtad, hogy végigkísérték a gyermekkorodat, meg azt is, hogy gyakorlás közben véletlenül bukkantál e kottákra. Ha valóban a füledben voltak, miért vártál mostanáig?
GI: Amikor ezt eredetiben hallgattuk, fiatalok voltunk, tinédzserek, és...
MN: ...utáltuk a táncdalokat.
GI: Igen, egyszerűen utáltuk, de - újragondolva - nem magát a dalt, hanem az előadás módját, a stílust, és ahogy a jókedv látszatát keltve, felhasználta a politika. Akkor utáltuk és megmosolyogtuk; feszegettük magunkat: kint is és itthon is a modernebb dolgokat kerestük. De mára elhalványultak az előadás körülményei, és tisztán a zene maradt, ami beindította a fantáziámat.
MN: Annak, hogy öregszünk, mekkora a szerepe a letisztultabb, érzelmesebb dolgok iránti vonzódásban?
GI: Ahogy múlnak az évek, az ember egyre kevesebb hanggal gazdálkodik, már nem érzi úgy, hogy el kell véreznie a színpadon. Kevesebb hangból igyekszik építkezni, levegősebben gondolkodik. De én nem a romantikát, a nosztalgiát akartam megragadni ezekben a dalokban, hallhatod bennük a távolságtartást, a fanyarságot. Szóval nem olyan, hogy csónakázunk a tavon, és közben szól a hangszóró.
MN: Pedig az milyen jó.
GI: Igen... de nem ezt akartuk kiemelni.
MN: Ha nem magyar dalok, akkor is éppoly fontosak számodra, vagy azért benne van, hogy ez a mi saját és méltatlanul feledésbe merült sztorink.
GI: Ez mindenképpen benne van. Tucatnyi hasonló amerikai számot lehet találni a dzsessz klasszikusaiban, és tucatnyian el is játsszák, nagyon jól, de az mégiscsak izgalmasabb, hogy ez a budapesti flaszterkultúra a miénk, és hogy nem ismerik sokan, a határon kívül szinte egyáltalán. Ami nem baj, ez egy dolog, ezen nem kell most, nem akarok emiatt...
MN: Világos, én sem a nemzeti érzületet akarom felturbózni. Miért ne mutatnánk meg, ha van valamink?
GI: És úgy gondoltam, hogy bár mostanában sokan felfedezik a régi dalokat, a mi megszólalásunk távol áll az aktuális, jól eladható feldolgozásoktól.
MN: Zavart, hogy mostanában divatosak az ilyen régi dolgok?
GI: Igen, egy kicsit megijedtem. Tulajdonképpen a Villa Negrával egy időben kezdtek megjelenni, és féltem, hogy azokkal együtt majd beskatulyázzák az emberek, holott egészen másról van szó.
MN: Hogy látod: lezárult benned ez a sztori, vagy érdemes még tovább kutakodni?
GI: Ez maradjon nyitva. Most más foglalkoztat, nem akarok ebbe beleragadni. Zeneileg is veszélyes, ha ugyanazt ismétli az ember; én attól nagyon írtózom, amikor a harmadik lemezen is ugyanaz szól. Persze ha az ember belebotlik egy dalba, és az megmozdítja a fantáziáját, akkor nem utasítja el, hanem megragadja. Nincs emögött sem ideológia, sem koncepció. Mindenképpen érdekes dolog, de amilyen könnyen jött, olyan könnyen el is engedjük.
Marton László Távolodó
A hagyomány kezdete
Hogy a jazzben az eredetiség és a hagyomány némiképp bonyolultabb kapcsolatban áll egymással, mint az egyéb művészeti ágakban, sőt más zenei műfajokban, arról feltehetőleg nem e sorokból értesül először a szakavatott olvasó. (Ha valaki például újraírná a Háború és békét, annak a legjobb esetben is csak az eredetihez képest lenne értelme, önmagában aligha.) Arra persze, hogy mi tesz egy melódiát sztenderddé, nem tudunk egyértelmű választ adni, arra még kevésbé, hogy mitől válik azzá: a legslendriánabb és épp ezért a legalkalmasabb meghatározásnak fogadjuk el azt, hogy olyan dal vagy dallam, amit később sokan dolgoztak fel, hangszereltek át, fújták vagy zongorázták el róla a gondolataikat. Olyan hagyomány ez, amit a mesterek, nagyok és kicsik egyaránt, folyton-folyvást újraértelmeznek, hozzáteszik művészi egyéniségüket, sőt a kor szellemét is, és ezzel azon nyomban meg is változtatják - gazdagítják mintegy.
A jazz-sztenderdek alapszövedékét képező kultúrkincshez - pimf musicalslágerekkel, egyszerű kis keringőkkel és tangókkal, könnyfakasztó presszómelódiákkal - hasonlóval mi, magyarok is rendelkezünk. Ebben persze nem az az érdekes, hogy számos okból lappadt honfikeblünket e vigasztaló gondolattal netán felpumpálni lehetünk képesek (Fényes Szabolcs tényleg a magyar Cole Porter: ez nem vicc). Sőt: mivel ezt a hagyományt mindeddig senki nem vette komolyan, inspirációt nem keresett benne jazzművész, inkább elhalása miatt lehetett bennünk némi szomorúság, és a laikus sejtése, hogy ezzel bizony érdemes lenne valamit kezdeni. Tudomásom szerint Grencsóék eme albuma az első, amelyik átugrik a jazzt és ezt a méltatlan és bunkó módon lenézett hagyományt elválasztó - képzelt - kulturális szakadékon. A Rejtély című CD-n felhangzik a Járom az utam, a Tűzpiros virág, az Ott fogsz majd sírni, a Szeretni kell - olyan dallamok, amikről eddig úgy tudtuk, újraértelmezni őket félrészeg, magányosan dudorászó presszóvendégek dolga. De nem! Grencsó és a bőgős Benkő Róbert hosszú, érdekfeszítő szólókban szedik szét és rakják össze ezeket a dalokat, hántják le róluk a giccset, és találják meg bennük az igazi gondolatokat és érzelmeket. És dúsítják fel egy másik hagyománnyal: az altszaxofon néha Art Peppert idézi, néha Coltrane-t, időnként Ornette Coleman első lemezeit. Grencsó ugrása a szakadékon át kitűnően sikerült; egy kicsit messzebbre is, mint az első kísérlettől várhattuk volna, hiszen Grencsó már a bebopon és a coolon túlról, inkább a free jazz felől nyúl vissza ehhez az örökséghez. Ami eddig nem is létezett; a hagyományhoz, ami most kezdődött.
- b -
Grencsó Kollektíva: Rejtély; Grencsó István, altszaxofon, Benkő Róbert bőgő, Jeszenszky György dob; kiadja a KVB Records
