Film

Camille

  • - kg -
  • 2013. június 16.

Film

Megesik, főleg a filmeken, hogy az életükkel elégedetlen családanyák eszméletüket vesztik, hogy rögtön utána a gimiben térjenek magukhoz, kicsivel azelőtt, hogy semmirekellő férjük fiatalkori énjét magukba bolondítanák. Ez valami női dolog lehet.

A hatvanas évekbe visszaejtőernyőző Peggy Sue (rendezte: Coppola) után az időutazás istene a francia Camille-on (rendezte: Noémie Lvovsky) is megkönyörült: az egykor szebb napokat látott nőszemély, aki se színésznek, se feleségnek nem vált be, egyenesen a szebb napokba ájulja vissza magát. Javában dúl a nyolcvanas évek, Nena a sztár, a 99 luftballons a sláger, a walkmannél nincs kívánatosabb tárgy, Camille-nál pedig nincs kívánatosabb lány, legalábbis a nyakigláb Eric szemében. Míg a majdani férj a 16 éves Camille-t látja, mi Noémie Lvovskyt látjuk, a tinédzserszerkóba bújtatott negyvenes színész-rendezőnőt, aki oly sokat gondolt e gegről, hogy menten megtette filmje vezérlő poénjává. A Házibuli-filmek örök igazsága, hogy jobb tizenévessel játszatni a tizenévest - nemhiába játszotta Sophie Marceau és nem Brigitte Fossey az iskolás lányt.

Lvovsky filmje persze többet akar, mint egy mezei Házibuli, például az időutazás örök dilemmáival is eljátszik, de sokra nem jut velük, inkább az édesbús nosztalgia meg a Bananarama hivatott derűt fakasztani. Jean-Pierre Léaud és Mathieu Amalric is derűfakasztás céljából lett behíva - kis szerep az övék, épp csak annyi, hogy az ember jólesőn nyugtázza; Noémie Lvovsky biztos nagy tehetség lehet, ha meg tudta fűzni őket egy vendégszerepre.

Forgalmazza az ADS Service

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.