(2013-10-31)
Bár több mint húsz éve bezárt a szénbánya a hevesi Egercsehiben, a település máig reménykedik az újranyitásban, főleg, miután Orbán Viktor egyes bányák reaktiválásáról beszélt nemrég. Azt azonban az évszázados bányászmúltra visszatekintő faluban sem tagadják, hogy lehetetlen vállalkozás lenne a munkát ott folytatni, ahol abbahagyták.
Bunkó módon beszólt az Országházban állítólag Szél Bernadett és bizonyosan Szabó Tímea képviselőtársának - manapság ezek miatt ismeri a nagyközönség. Pedig Tasó László ennél valamivel többet tud.
Új epizóddal jelentkezik a Művház - a rögtönzött sorozat kitalálójával beszélgettünk.
A Magyar Narancs 2013. június 6-i számában megjelent, Ami jár, az jár című írásunkkal vitatkozik Scharle Ágota és Váradi Balázs (lásd: Mivel jár, ha mindenkinek jár?, Magyar Narancs, 2013. szeptember 12.) Cikkükben arra a végkövetkeztetésre jutnak, hogy az alapjövedelem bevezetése "megvalósíthatatlan utópia", mi pedig - akik ezzel az utópiával "házalunk" - "felelőtlenek" vagyunk.
Kiváló ötlet! - jelentette ki a Führer, és azonmód felhatalmazta Himmlert arra, hogy a területi megoldást immár hivatalos vezéri tervként ismertesse a párt csúcskáderei előtt. Ez 1940. május 25-én történt, de már 1938-ban terítékre került az ún. Madagaszkár-terv, amely 1885-ben merült fel először - teljes fegyverzetben pattanván ki Paul Anton de Lagarde agyából.
Kommunikatív nép a miénk, alighanem úgy lehet vele, hogy szóból ért az ember, ezért aztán levelet ír, letelefonál, odaüzen, beszól, kioszt és -oktat, meg még ki tudja, hányféle módon hozza az érdekeltek és kevésbé érdekeltek tudomására azt, ami az ő szívét nyomja. Rosszindulatú megfigyelők a néplélek ez irányú tartós hajlandóságát föltüntethetik olyas színben is, miszerint a magyar hajlamos beleütni az orrát olyasmibe, amibe pedig normális vagy valamivel normálisabb körülmények között nem kéne.
Viszonylag jól kezdődött pedig: össze lett rakva a közös fellépés, a három (valamire) esélyes játékos meg az egykor volt MSZP-SZDSZ-koalíciók mozgásképes kényszernyugdíjasai. (Most lehetne azon lamentálni, hogy így csak ezek a régi arcok vannak, meg úgy nem változik itt semmi, de ha az ún. "civil világ" három év alatt nem bírt kiizzadni magából semmit, akkor már ezután sem fog. A Milla egymilliójából hadra fogható ember például egy maradt a végére.) Ki is ment a Műegyetem elé sok ember - és innen sikerült összehozni a bukót.
Új pártimázst épít a Jobbik: ennek jele a legutóbbi, hangulatában egy Benetton-reklámot idéző, fiatalosan derűs kampányfilmje. A Political Capital igazgatója szerint a politikai termék átcsomagolása a Jobbik középtávú jövőjét alapozhatja meg, az ehhez szükséges eszközöket pedig Európa-szerte kipróbálták már mások.
Nem pártszövetségben, hanem egy jelöltállító szervezetként indul az Együtt 2014 és a Párbeszéd Magyarországért (PM), vagyis jövőre a parlamentbe jutáshoz számukra elegendő az 5 százalék feletti eredmény. Változatlanul 10 százalék fölötti szavazatra számít azonban Szigetvári Viktor, aki nemcsak az Együtt 2014 egy évét értékelte, hanem beszélt a kampányról, a szocialistákról és Gyurcsányról is.
Hétfőn reggel elhunyt a lengyelországi kommunista rendszer bukása utáni első miniszterelnök, akit "kitalálója" és későbbi ellenfele, a Szolidaritás legendás vezetője, Lech Waleţsa a gyász első pillanatában így jellemzett: rendkívül becsületes ember volt.
Fokozódik a helyzet az erdélyi havasokban, valahol Beszterce-Naszód megyében: nem megy a birka meg a gyapja, a tej és a juhsajt is alig, egyre nehezebb a hosszú nemzedékek óta állattenyésztéssel foglalkozó pásztorok helyzete.
A művelt mozista, ha sarokba szorítják, két filmcímet azért biztosan kiizzad magából.
Valaki elveszíti az emlékeit, mert Alzheimer-kóros - lehet-e erről tárgyilagosan beszélni a nyilvánosság előtt? A személyes hangú portréfilm szerzőjével olyasmit igyekszünk körüljárni, amiről általában hallgatni szokás.
Jeremy Irons és Bruno Ganz kvaterkázik egy lisszaboni kiskocsmában - és akkor ezzel szinte mindent el is mondtunk Bille August új filmjének szépségéről és esendőségéről.
A kortárs amerikai filmgyártás merényleteit nehéz feladat rangsorolni, de a 70-es évek horror-klasszikusainak újraforgatása talán a legobszcénabb mind közül: nincs még egy zsáner, amelynek kontárai ekkora kéjjel mutogatnák immár hosszú-hosszú évek óta, hogy sokkal tehetségtelenebbek, mint a számukra az utat (a kasszához) fáradságos munkával kikövező elődeik.
Egy évforduló jó alkalom a viszszatekintésre és a múlt összekötésére a jelennel.
Regina Jonas rabbi, élt: 1902-1944. Túlzás nélkül egy hősnő, aki úgy vonult be a történelembe, hogy a létezéséről is csak kevesen tudtak.
A független filmesek üdvöskéje, akit azért Woody Allen is felfedezett már magának, nemcsak szereti, de érti is a mozit. A héten mozikba kerülő Frances Ha forgatókönyvíró-főszereplőjével telefonon beszéltünk.
Ők azok, akik először szállnak ki a kártyapartiból, de csak a széküket adják át valami nagy reményekkel és még nagyobb pénztárcával érkező kellemetlen idegennek, maguk ott maradnak az asztal mellett, látszólag a játékot figyelve, alkalmasint állandó készültségben, hogy valamelyik küzdő frissítőt hozasson velük, vagy elhajtsa őket beváltani némi zsetont - őslakosnak lenni minden mai tudásunk szerint: elveszett állapot.
A hatalmas szigetországban mostanában nagyjából nyugalom van, a korábbi vallási, nemzetiségi konfliktusok alábbhagytak, a gazdaság fellendülésben, a múltban történtek visszaszorítva a közös emlékezet mélyére.
Ha az NDK-átlagpolgárok élete elég rémes volt, milyen lehetett a homoszexuálisoké? Jochen Hick és Andreas Strohfeldt filmje nem cáfolja a jogos feltételezést, de olyan meglepetést tartogat, ami talán még egy mai német számára sem evidens.
Smith nagyi a guyanai Georgetownban él, pontosabban immár nem él, hiszen éppen az ő utolsó hónapjairól-évéről szól Christy Garland tavaly bemutatott dokumentumfilmje, amely szerethető, nemes és komplex alkotás.
Ha elfogadjuk Kertész Imre állítását, hogy a tények feldolgozhatatlansága a 20. század egyik jellegzetes élménye, akkor az Észak-Koreának nevezett súlyos anomáliát - ízlés- és gondolatvilágán, valamint a környezete felé gyakorolt gesztusain túl - már a puszta létezése miatt is az elmúlt évszázadhoz kell láncolnunk, amitől elevensége a jelenben csak még inkább nyomasztóvá válik.
Amikor DeNiro és Pacino egy teljes filmet átripacskodott egymással (A törvény gyilkosa), az szomorú látvány volt. Amikor Stallone és Schwarzenegger teszi ugyanezt, az merő móka és kacagás.
Az embernél nincs rejtélyesebb. Rosszul elfojtott bűntudat ide, kognitív disszonancia oda, megmagyarázható-e az a képtelenség, hogy egy texasi család a 13 évesen eltűnt szőke, kék szemű, szívarcú kisfiuk gyanánt elfogad egy 23 éves, fekete hajú és szemű, arab apától született, francia anyanyelvű fiatal férfit?
Amikor Sztupa és Troché hódítani indultak, kötélen ereszkedtek le a Holdra, pontosabban Troché egy szál, bár kétségkívül vastag kötélen, Sztupa pedig kötélhágcsón, amit persze acélsodronyból fontak ügyes kis kezek a távoli Kína városában. Jó, valamelyik városában. Nem azért, mintha Sztupa kényelmesebb lett volna, mint Troché, vagy nem annyira sportos, hanem azért inkább, mert a hódítást Sztupa vezette, s ereszkedés közben is szemmel kellett tartania az eseményeket.
Örökbe fogadtak, nem bírtam elviselni szentfazék anyámat, és leszbikus lettem. Szerencsére nem csak erről szól ez a könyv, bár ez is éppen elég volna. Nagyszerű, nagyszerűségében fájdalmas, megkapó, olykor eléggé nyers, mégis humoros, felszabadító női könyvet tarthat a kezében az olvasó.
Marjane Satrapi méltán népszerű Persepolisa óta tudjuk, hogy a traumáktól terhelt gyerekkor érzékletes megidézéséhez a képregény ideális formátum. Miriam Katinnak is van mire visszaemlékeznie: élete első 15 évét a háború utáni Budapesten töltötte, szemtanúja volt a forradalomnak, majd 1957-ben emigrált a szüleivel Izraelbe.
A Maus új fejezetet nyitott a képregény történetében: a zsidókat egérnek, a nácikat macskának, a lengyeleket disznónak ábrázoló többkötetes graphic novelben a szerző lengyel zsidó édesapja holokauszt-visszaemlékezéseit képregényesítette - a kísérlet olyan jól sikerült, hogy a Pulitzer-díj történetében először díjaztak képregényt. Az életmű kiállítására készülő művészt New York-i stúdiójában értük utol telefonon.
Noha lemezek nélkül nyilván nehéz koncertkedvenc zenekarrá válni, a Pearl Jam mindig is élőben volt erősebb, és nem csoda, hogy hivatalosan több száz (!) koncertalbumuk jelent meg - a legutóbbi stúdiólemez, a 2009-es Backspacer óta is kijött közel 80.
Egy éve lehetett, hogy Lou Reed-napot tartottam otthon, vagyis újrahallgattam a hozzám nőtt lemezeit, aztán feltettem pár kérdést is, hátha meg tudom válaszolni valamelyiket. Persze nem sikerült. Aznap a The Blue Mask hagyott a legmélyebb nyomot bennem, melynek címadó számát "önarcképnek" titulálta Lou, csupa kínnal és üvöltéssel, vérrel és vérfertőzéssel, bűnnel és büntetéssel, halállal és megválthatatlansággal a maszkja mögött. Halotti maszk, ragozhatnám tovább az alkalomra való tekintettel.
Mindig van némi kockázat abban, ha egy este túl sok a fellépő. A közönség szempontjából zavaró lehet, ha erősen szóródnak az előadók műfaj (és néha színvonal) tekintetében - s kérdéses az is, hogy a produkciók ki tudják-e magukat futni a rendelkezésre álló, néha szűkre szabott idő alatt.
"Vannak olyan mélyen erényes jellemek, akiknek szükségük van rá, hogy higgyenek Istenben; vannak mások, nem kevésbé tökéletesek, akik nagyon jól megvannak azzal, hogy nem hisznek semmiben, miközben a szigorú erkölcsösség minden szabályát betartják. Manzoni és Verdi... Ezen a két emberen azonban valóban töprengenem kell." Verdiné, született Giuseppina Strepponi fogalmazott ekképpen az 1870-es évek elején arról a két, az intézményesített vallásossággal hadilábon álló olasz nagyságról, akik nélkül sohasem jöhetett volna létre a XIX. század máig legnépszerűbb rekviemje.
Melis László operája ott kezdődik, ahol két éve bemutatott Dyonisia című kisoratóriuma véget ért. Akkor Apolló jósnőjének éneke egy világ visszavonhatatlan pusztulásáról üzent a delphoi jósda összeomlásakor: "Mondd meg a császárnak: hogy a mesteri fal lezuhant már, / Phoibos háza enyészik, s elpusztult a babérfa, / Nincs csevegő forrása, dalos vizei elapadtak."
Sajnos eddig még nem láttam a Poligamy című filmet. A privatizáló kitárulkozásból - becsületszóra! - nem lesz a jövőben rendszeres gyakorlat, itt most mindössze azért volt előrebocsátandó, hogy nyilvánvalóvá váljon: e sorok írója nem élhet az összehasonlítás oly hálás módszerével - ebben az összevetésben.
Ha a művészetben minden pillanat - írott sor, megszólaló hang, megrajzolt kép, mozduló test - valami soha nem látottat kínál, akkor csak ugyanazzal tudjuk befogadni, amivel az alkotó is megalkotta: a képzeletünkkel.
Az amerikai feltaláló, filmrendező, filantróp, aviátor (ebben a minőségében számos repülőgép kifejlesztője és a később American Airlines néven futó légitársaság megalapítója), nem mellesleg multimillárdos Howard Hughes 1967-ben - miután számos konfliktusa volt a tulajdonosokkal - felvásárolt egy Las Vegas-i szállodát.
Valljuk be, ordító álnaivság lenne éppen október 23-a kapcsán számon kérni függetlenséget, körültekintést, józan észt és felkészültséget, egyszóval a közszolgálatiságot a közszolgálati rádión, ám a Kossuth ünnepi műsora még akkor is egy klicskói vagy - hogy ne legyünk ennyire kozmopoliták - kokói pofonnal ért fel nagyjából, ha már rég leszámoltunk minden reményünkkel.
Október 18-án volt száz éve, hogy megkezdte a gázszolgáltatást az Óbudai Gázgyár, amely akkoriban az ország messze legnagyobb gázgyártó üzeme volt, ma pedig a legszebb ipari műemlékek közé tartozik így, kihasználatlanul, mindössze a legszükségesebb állagmegóvás által védelmezve is.
Százával lakják városaink parkjait - félő, hogy hamarosan nem kívánt vetélytársuk is akad.
Néhány évvel ezelőtt egy nagyáruházban vásárolta meg legelső palántáját, ma már harmincféle paprikát nevel otthonában, ami európai viszonylatban is komoly mennyiség.
Egy igazi csokoládétortával persze nem vetekszik, de elég menő, ha valakinek egy édes kis meglepetéssel szeretnénk kedveskedni. Íme, az egyperces bögrés szuflé.
