Carrie Fisher (1956–2016)

  • Greff András
  • 2016. december 27.

Film

Meghalt a színésznő, akit mindenki Leia hercegnőként ismer. Képtelenül nagy ikonja volt az elmúlt 40 évnek.

Mindenki elfelejt mindent, de az első szerelmét azért senki sem. Márpedig az első szerelem varázslatát egy teljes generáció (a generációm, de bátran kibővíthetjük a kört: számos generáció, végeredményben a ma körülöttünk tébláboló 30-40-50-es nyugati polgárok döntő többsége) számára Leia hercegnő hozta el, aki réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban serénykedett, de közben hihetetlenül közel is volt: elevenen élt az álmainkban, ahol könnyen megtörténhetett, hogy végül nem a szemtelen Han, hanem mi nyertük el az alderaani Organa család örökbe fogadott leányának finom, fehér, valóban uralkodónői kezét. Ilyenkor megfordult körülöttünk a galaxis, és mi vidám szívvel elsuhantunk vadászgépeinken a mindenség közepe felé.

false

 

A gyermekkorból, állítólag, mindenki kinő, és az első szerelem emléke is kifakul, bár ki tudja, milyen titokzatos forrásokon keresztül azért alighanem az utolsó perceinkig belebeszél mindenbe.

Pláne, ha a vágyaink tárgya nem is tűnik el a szemünk elől.

Carrie Fisher pedig, akárcsak társai az űrben, Mark Hamill, Harrison Ford és a többiek, soha nem mentek sehová. Úgy belemerevedtek a kultúrába, mint a görög istenek.

És a legmenőbb, a legdögösebb az egész pángalaktikus társaságban a törékeny és hajlíthatatlan Leia volt. Leia, a coolság szótári definíciója, aki a Birodalom legsúlyosabb gonosztevőinek, Vadernek, Tarkinnak is hetykén a képébe mondta lesújtó véleményét („Megcsapta az orromat a bűze, amikor a fedélzetre hoztak”, üdvözölte káprázatos módon a vén űrfasisztát), miközben jól állt a kezében a lézerfegyver, és természetesen simult oda hozzá a dzsungelben az űrmotor. A zseniális jófiú (Luke) és az ellenállhatatlan szélhámos (Han) elsőbbségéről késhegyig menő vitákat lehetett folytatni (az ovis farsangon vagy a sulibüfében), de Leia szupermenő státusát soha senki nem bátorkodott volna megkérdőjelezni.

false

 

Carrie Leia Fisher nem volt férfias, mint azok az akcióhősnők, akik a nyomában jártak (Sigourney Weavertől Carrie-Anne Mossig), és bár láthattuk őt A Jedi visszatérben bikiniben (de még milyenben!), valamint ismerhetjük George Lucas, a Star Wars szülőatyja elmésségét (és ennek következményeit), miszerint a világűrben nincs melltartó, valószínűleg senkinek sem juthatott róla eszébe, hogy testi adottságaival írta volna bele magát a filmtörténetbe. Nem, azzal tette magát halhatatlanná, hogy úgy tudott észbontóan vagány kalandhős lenni, ahogy az egyszerű halandó levegőt vesz.

false

Amúgy nem volt nagy színész. Ha nagyon akarjuk, fel tudjuk idézni kamaszos vonásait a Sampon c. Hal Ashbey-régiségből vagy a Hannah és nővéreiből, de csak azért, mert Leia hercegnőként beleégett az arca a retinánkba, így akkor is felismerjük, amikor egy tömegjelenet hátterében keresztülszalad a színen.

Forgatókönyvírónak számottevőbb tehetségnek bizonyult: igaz, jegyzettebb munkái (például a Képeslapok a szakadékból) nem nagyon bírnák ki a szigorúbb újranézést, de más szerzők műveit igencsak sikeressé tudta szabni-varrni, ha épp szükség volt rá: az Apácashow és Az utolsó akcióhős mellett például a Halálos fegyver 3-at is ő rázta gatyába a színfalak mögött.

false

Mindeközben korszakos popsztárként élte a 80-as években a popsztárok akkori, kokainnal és pezsgővel dúsan bélelt életét, amint erről memoárjaiból (a legutóbbi ősszel jelent meg The Princess Diarist címen), stand-up kabaréiból és elsődleges filmbéli karakteréhez méltóan nagyszájú interjúiból is sokszor értesülhettünk.

Mindez nem sokat számít. Még az sem, hogy Az Ébredő erőben ő is visszatért tavaly nagy kalandjainak színhelyére (de az már nem az ő meséje volt, nem is sok vizet zavart benne), most meg épp ott látható a mozikban kísérteties, még a halála előtt elkészített halotti CGI-maszkja a Zsivány Egyes utolsó jelenetében, ahogy átveszi a Halálcsillag tervrajzait, hogy aztán egy hologram társaságában útnak indítsa az öreg Ben Kenobi felé, nem tudván, hogy közben…

És ezzel aztán újra ott vagyunk a kezdeteknél, ahová mindig visszatérünk. A lány a csigás hajjal, talpig fehérben, a lázadók hercegnője, a nő, aki a láncaival fojtotta meg Jabbát a Tatuinon, most, 60 évesen meghalt, de nem megy sehová, hiszen már 1977-ben megváltotta jegyét az örökkévalóságba, és fejest is ugrott bele rögtön. Pontosan úgy, ahogy az a galaxis legtökösebb leányától elvárható: csillagporban úszva, hiperűrsebességgel...






Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.