Magyar Narancs: Úgy tudom, A hetedik kör egy trilógia befejező darabja. Végig három filmben gondolkodott?
Sopsits Árpád: Ez menet közben alakult így. Ha eredetileg is ez lett volna a koncepció, nem tizennyolc év alatt készült volna el a három alkotás, hanem hat-hét éven belül. Az első filmemnél, a Céllövöldénél ez még eszembe sem jutott, de a Torzók közben már felmerült, hogy kéne még egy filmet csinálni a jelenkori, az ezredforduló utáni kamaszok helyzetéről. Mindegyik önálló mű, de mind arra a kérdésre keresi a választ, hogy hol a helye egy kamasznak a világban - az "én és a világ viszonyát" járom körül három különböző aspektusból. A Torzókban a világ támad a gyerekekre, a Céllövöldében a fiú az apára, aki paternalista módon kezeli őt, A hetedik kör pedig már azt a helyzetet taglalja, amikor a gyerekek önmaguk ellen fordulnak. Ebből a szempontból mind a három film rendszerkritika - nem közvetlenül az, de mégis, ötven év történetét mesélem el a gyerekek világán keresztül. Nem tudok róla, hogy ilyennel bárki megpróbálkozott a világon.
MN: Nagyon mások a mai gyerekek?
SÁ: Így nem pontos a kérdés, mert ha időrendben haladunk, az első film tulajdonképpen a második, mivel a második, a Torzók játszódik az ötvenes-hatvanas években, és az első a nyolcvanas években. De, igen, persze mások a gyerekek: a kiszolgáltatottságuk foka más. Ma a gyerekek függetlenebbek a szülőktől, sokkal inkább van önálló, külön világuk, ahová be sem engedik a szüleiket. Valahogy a szülő-gyerek viszony régebben nyíltabb volt. Még akkor is, ha a szülő több tiszteletet követelt meg, mint ma. Most látszatra egy gyerek egyenjogú a szülővel, és ez így természetes, csakhogy ezzel együtt jár a felelősség beszűkülése is. És ezt a felelősséget nem tudta, tudja átvenni sem az iskola, sem más intézmény.
MN: Lényeges, hogy a filmekben milyen korúak ezek a gyerekek?
SÁ: Nem látok közöttük korban nagy különbséget - nyolc-kilenc és tizennégy év közöttiek. A Torzókban voltak kisebbek, de a bandavezér már ott is nagyobb. Ebben az időszakban nyílik ki egy gyerek szeme, van már éntudata, megtapasztalja fizikailag és szellemileg is a világot, el tud már rendezni dolgokat, de még nagyon kiszolgáltatott és sérülékeny. Egy huszonéves ember is fogékony a világra, de nem úgy - akkor már a felelős döntéshelyzetek miatt az ember sok mindent megtanult, amit egy "felelőtlen" helyzetben egy gyerek "csak" megtapasztal, elszenved, nem tudatosan tervez. Ebben a korban a gyerekek még nagyon manipulálhatók, és ekkor találkoznak először a halállal, a szexualitással és a saját határaikkal is.
MN: A hetedik kör a kamaszkori öngyilkosság témáját járja körül. Hogyan jut el idáig egy tinédzser?
SÁ: Néha nagyon egyszerű oka van, hogy miért lesz egy gyerek öngyilkos. Általában azt hozzák ki fő okként - amit én sosem hittem el -, hogy a megfelelési kényszer miatt. Elmenekül abból, hogy nem tud az iskolának vagy a szülőnek megfelelni. Ez önmagában nem elég. Bizonyos hajlam is kell hozzá. Aztán ott van, amikor a szociológiai helyzete (nyomor, munkanélküliség stb.) elviselhetetlen a számára, vagy a családi légkör, amiben él. És van, hogy a gyerek egyszerűen bekattan. Sokféle magyarázat létezik, de vannak megmagyarázhatatlan esetek is, és engem főként ezek érdekeltek. Volt egy tanítványom, aki teljesen jó családi körülmények között élt, nagyon jó volt a kapcsolata a szüleivel, őszinte fiú volt, és egyszer csak, tizennégy évesen úgy döntött, hogy szembemegy a vonattal. És nem okolta a szüleit a naplójában, ami utána maradt. Az ilyen dolgoknak eléggé titokzatosak a mozgatórugóik. Az emberben igenis él az önpusztításra való hajlam: a halálvágy bennünk munkál. A gyerek megtapasztalja a saját határait azáltal, hogy elvégzi a cselekvést, még akkor is, ha ennek rossz vége lesz. Ezek a gyerekek tapasztalatokat szereznek az életről, és ehhez a halál is hozzátartozik. Én is vad dolgokat csináltam gyerekként - hatméteres hintából ugráltam ki, tízméteres sziklapartról be, a vízbe. Ha ma belegondolok, gyakorlatilag életveszélyben voltunk. De mindannyian átéljük egy ponton a veszéllyel való játék örömét - épeszű fejjel ilyet az ember nem tesz, ehhez egy gyerek bátorsága, vadsága, kíváncsisága kell. És mindez a szülőtől való függetlenedési vágy következménye is: hogy képes vagyok önállóan a dolgokra. A bandaszellem is ráviszi erre a gyereket, mert ha nem csinálja, kiközösítik. Én nem arról akartam szólni ebben a filmben, hogy az élet nem szent és szép, hanem arról, hogy nem tudjuk megmutatni a gyerekeinknek, hogy az élet szent és szép. A halállal szemben a világ nem tud olyan alternatívát felmutatni, hogy az életet igenelni lehessen, és ez végtelenül szomorú. Ez egy kétségbeesett alkotás. Egy felkiáltójel.
MN: Milyen alternatíva volna lehetséges?
SÁ: Ha tudnám, ebből élnék, és mindenki hozzám járna családterápiára. Nyilvánvaló, hogy a gyerekek úgy érzik, nem kapnak igaz válaszokat, nem figyelnek rájuk, nincs a felnőtteknek türelmük hozzájuk. Kutatások bizonyítják, hogy manapság egy szülő átlagosan hét percet fordít naponta a gyerekére. Amikor azt mondják nekem, hogy mondjak megoldásokat, mindig megdöbbenek. Nem megoldásokat kell mondani. A nyitottság a megoldás. A kíváncsiság a megoldás. Az, hogy, ha már csinálok egy gyereket, kíváncsi is legyek rá. És ez kölcsönös. A gyerektől is kell az impulzus, nem lehet csak a szülőn elverni a port. Úgy kell nevelni, hogy a gyerek megtanuljon kérdezni, merjen előállni a problémáival, a vágyaival, ne szégyellje azokat. Ha a gyerek kérdez és kér, de megalázzák ebben, egy idő után elhallgat. Rengetegszer a szégyenérzet miatt nem fordulnak a gyerekek a szüleikhez. És a szülők sem mindig tudnak a kérdésekre válaszolni, de lehet együtt tanulni. Tetszik vagy nem tetszik, az élet egy tanulási folyamat. Az ember nem szülőnek születik, hanem lassan azzá válik. És hogy miként leszek jó szülő, azt együtt tanulom meg a gyerekemmel. Tudatosan szeretni nagyon nehéz. Ösztönösen szeretni az állat is tud, de tudatosan szeretni, odafigyelni a másikra, rászánni az időt, kinyílni rá: nagyon nehéz feladat.
MN: A filmben bemutatott gyerekközösség két szimbolikus alak, egy pap és egy sátáni figura, egy szuggesztív kisfiú között őrlődik.
SÁ: Egy másfél órás játékfilm nem fogja megoldani a magyar társadalom gyerek-szülő és felnőtté válási problémáit. A hetedik kör annyit vállalt, hogy bemutat egy határhelyzetben lévő gyerekcsapatot, és a belső mozgásait, azt, hogy miközben épp leválnak a szüleikről, milyen dolgokkal szembesülnek. Az élethez két oldalról kapnak útmutatást, és nem túl szerencsés eligazításokat. Én nem a hitet bírálom a filmben, ez tévedés, mert vallom, hogy ha nem tudok adni semmit egy embernek a hite helyett, akkor nincs jogom kirúgni alóla a mankót, mert elesik. Én a vallást kritizálom mint intézményes formát. Itt, a filmben is az a probléma, hogy magában a papban (Trill Zsolt - a szerk.) is akad bőven kételkedés, ezért is szerepeltettem egy átlagos papot, aki belemenekül az általa tanult dolgokba, és nem egy tökéletesen felkészültet. Az egyház sok esetben szintén nem tud válaszokat adni, mert bizonyos kamaszkori kérdésekre senki sem tud válaszolni, mindenki közhelyekkel áll elő. A hetedik kör ebből a szempontból egy "metafizikai kalandfilm" - nem véletlen, hogy a címe is szimbolikus.
MN: Egyértelmű, hogy ez a sátáni gyerek a rossz megtestesülése?
SÁ: Nem biztos! Sőt! Lehet, hogy csak egy sánta kisfiú. Persze a pap számára, aki az ideológiai vetületet nézi, lehet ő a megtestesülése a gonosznak, de még a pap is elbizonytalanodik a film végére.
MN: Visszahozza ez a trilógia, hogy milyen volt Sopsits Árpád gyerekkora?
SÁ: Mindhárom filmben benne vannak azok az elemek, amelyek engem gyerekkoromban izgattak: mit jelent egy közösség tagjának lenni, mit jelent árulónak lenni vagy kívülállóként létezni. A Torzók például teljességében önéletrajzi film. Az ember sok mindent köszönhet a nevelőintézetnek. Megtanultam például küzdeni, nem vagyok egy feladós típus. Minden munkámat befejezem, még ha kudarccal végződik is. És elég érzékenyen figyelek másokra, nem tolerálom a kiszolgáltatottságot. De az is igaz, hogy nehezen oldódom, nem tartozom közösségekhez, van egy burok, amin nem nagyon engedek át senkit, vagy keveseket - ez már nem annyira jó. Cipeljük a zsákot, hisz a felnőttkor arról is szól, hogy miként heverjük ki a gyermekkori traumákat.
Hungler Tímea
A hetedik kör
Sopsits Árpád a Torzókban (2001) már eljutott a pokol tornácáig (bár nevelőintézetnek álcázta), most azonban nem állt meg a bejáratnál, s a műintézmény szinte legmélyéig hatolt: a hetedik körben az öngyilkosok (alig utal a cím a további történésekre), istenkáromlók és zsiványok lakolnak. Dantén kívül jelentős az egybeesés Michael Haneke első mozifilmjével, a Hetedik kontinenssel is (1989), a téma például tök ugyanaz: az évek óta gyötrő halálvágy. És itt befigyel még egy másik híres osztrák, S. Freud szelleme is, a kamaszoknál ébredező és egymással ikertestvér szexuális és halálvágy képében: minden irányból (még felső kameraállásokból is) kapjuk arcunkba a Thanatoszt. Sopsits tizenéves hősei furcsa, kissé szadista és perverz játékaikban idézik meg a Sátán fiát, Démiant, a vörös hajú Sebestyén képében. És ha már Démian, akkor jár mellé Bugenhagen is, hiszen ő az egyetlen, aki képes szembeszállni vele. Bugenhagen most pap, Gábor atya a vidéki ifjúság erkölcsi kineveléséért felel, ugyanakkor az emberi lét egyetlen értelmeként magasztalt túlvilágot illetően egyetlen kérdésre sem képes épkézláb magyarázatot adni (Trill Zsoltra először Maár Gyula adott papi ruhát 2006-ban, s aztán szépen sorjában jött Kamondi, Sopsits és Vidnyánszky is, mind egy-egy csinos csuhával a kezében).
S olyan az egész film is, mint ez a színészválasztás, kézenfekvő: egy-két mondatban összefoglalható történet, olcsó és sekélyes szimbólumok mentén. Lehet így is, de akkor tessék olyan jelképekben gondolkozni, amiket nem használtak már agyon a vásznon.
Szabó Ágnes
Forgalmazza a Hunnia Filmstúdió
