Interjú

„Legalább két generáció kell”

Eli Sarabi kiszabadult izraeli túsz és a bátyja, Saron Sarabi

Külpol

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

Magyar Narancs: Családja jemeni és marokkói gyökerű. Mit reméltek a nagyszülei, amikor Izraelbe érkeztek? Mit adtak tovább – akár tudat alatt – ebből az örökségből?

Eli Sarabi: A nagyszüleim cionista meggyőződéssel érkeztek Izraelbe, amely olyan helyet jelentett számukra, ahol békében élhetnek, és senki nem akarja őket bántani, mint ahogy korábban, különösen a holokauszt idején annyi zsidót. A fő vágyuk az volt, hogy gyermekeik, unokáik a zsidó államban élhessenek. Úgy nőttem fel, hogy szeretjük Izraelt, a hazánkat, cionisták vagyunk. Számomra természetes volt, hogy három mérföldre Gázától élek, hiszen ez is Izrael része. Nem féltem a szomszédjainktól, békében akartam velük élni. Így, ebben a meggyőződésben és szemlélettel telt Be’eriben az életem.

MN: Azt írja a könyvében, hogy fogva tartása első helyszínén, egy palesztin család házában, kialakult egyfajta emberi kapcsolat elrablóival. Előfordult, hogy este kártyáztak, nagy tisztelettel tekintettek magára, amikor megtudták, hogy tanárként is dolgozott. Ugyanakkor a következő percben már a tévében vallásos megszállottsággal nézték a Hamász-propagandát, hallgatták Szinvart, Abu Obaidát, Harijét, a Hamász vezetőit. Beszélgetéseik során – amelyekre azért kerülhetett sor, mert beszél arabul – azt mondták önnek, hogy vissza kell mennie Jemenbe, ahonnan a nagyszülei jöttek, mert amíg egyetlen zsidó is él Izraelben, nem lesz béke. Mit gondol, van bármiféle esély arra, hogy változás történik?

Eli Sarabi: Sok beszélgetés után azt láttam, hogy teljesen agymosott emberekről van szó, dzsihádista mantrákat ismételgettek, és szinte semmit nem tudnak Izraelről vagy az izraeliekről. Kiderült, hogy az ismereteik szinte kizárólag a mecsetekből származnak; ott nevelik őket erre a gyűlöletre. Vallásnak nevezik, de nem vagyok biztos benne, hogy ez az. Minden egyes beszélgetés során elhangzott, hogy történjék bármi, jövőre vagy az azt követő évben, vagy azután, vissza fognak térni, és folytatják az öldöklést, míg el nem pusztítottak minden egyes izraelit, minden egyes zsidót. S ha végeznek velünk, izraeliekkel, elmennek az Egyesült Királyságba, Franciaországba, Németországba, az Egyesült Államokba, és ott is ugyanez lesz a céljuk. Mert szerintük a világon csak egy vallásnak szabad léteznie, az iszlámnak. Számomra világos, hogy amíg a Hamász vezeti a palesztinokat, Gázát, nincs esély a változásra. Ha pedig egyszer véget ér a hatalmuk, akkor is legalább két generáció kell, hogy az agymosás után valami másra neveljék a gyerekeiket. Talán akkor lesz esély a békére.

MN: Tapasztalta-e bármilyen nyomát annak, hogy a Hamász nem a teljes palesztin népesség képviseletében cselekszik?

Eli Sarabi: Biztos vagyok benne, hogy nem minden egyes palesztin Hamász-hívő. De sajnos őket választották meg, ki tudja, hány éve már. Ők kontrollálják a fegyvereket, a pénzt, az erőforrásokat és így az embereket is. Nem látom, hogyan változhatna ez külső beavatkozás nélkül, legyen az Izrael, az Egyesült Államok vagy más ország. Talán, ha ez megtörténhetne, jobb életük lehetne a palesztinoknak is.

MN: Egy auschwitzi túlélő, dr. Nyiszli Miklós közvetlenül a holokauszt után írta meg a haláltáborban szerzett élményeit. Nyolcvan év elteltével ön hasonlóképpen jár el, és a Time magazin 2025-ös best­sellerlistáján ott a neve. Hatalmasat változott a világ, egyvalami azonban nem: az élő és éppen új erőre kapó antiszemitizmus. Van remény arra, hogy ez valaha változni fog?

Eli Sarabi: Valóban, az antiszemitizmus most még erősebb, mint az elmúlt évtizedek alatt bármikor. Rengeteg emberben él a zsidógyűlölet, és amikor kimondják, „Free Palestine”, valójában a zsidókat gyűlölik. Miniszterelnökökkel, államelnökökkel találkozom világszerte, és mindig azt mondom nekik, sokkal hangosabban kell fellépniük az antiszemitizmus ellen. Nem történhet meg, hogy zsidók, akik hosszú évtizedek óta egy adott országban élnek, egyszer csak féljenek az utcán. Megígérték, hogy mindent megtesznek, és csak remélni merem, hogy így lesz.

 
Fotó: Palágyi Barbara 

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.