Film

Deadpool 2.

Film

A 2016-os első részhez képest a folytatás még mindig felületi önreflexióban és szubverzióban jeleskedik, illetve a Marvel-univerzum udvari bolondjaként működik (nehogy már a körön kívüliek röhögjék ki a szuperhősöket), de mostanra sikerült elengedni a fanboy-közösségnek címzett izzadságszagú megfelelési vágyat, és végre kezdtek is valamit a címszereplő figurájával.

Deadpoolt komikus potenciálja ellenére – vagy talán épp azért – nem könnyű önálló narratívába szuszakolni. Ellenpontok nélkül túlzásokba eshet, ám a második rész bőven szolgál jól megírt kontraszt-szereplőkkel a marcona Kábel, a lelkiismeretes Kolosszus és a durcás Negasonic képében. Hasonlóan a képregényekhez, Deadpool itt is antihősből válik hőssé, de osztozni kényszerül a rivaldafényen, ami visszafogja a figura jellemétől elválaszthatatlan, de nagy dózisban irritáló pörgést. A filmnek sikerül az X-Men franchise-ban már sokszor (drámai irányból) körüljárt „választott család” motívumot is újraértelmeznie, hiszen Deadpool „családja” egy maroknyi marginalizált majdnem hős. Julian Dennison különösen remek a bumfordi, de mégis fenyegető Tűzököl szerepében, átemelve a suta dacosságot A vademberek hajszájából. Üdítő, ahogy a film szereplőről szereplőre pattintja át a potenciális antagonista szerepét: hol a kis híján gyerekgyilkossá váló Kábel, hol a tömeggyilkos-palánta Tűzököl tűnik föl ellenségként, hogy végül egy csapat pedofil szociális munkás váljon a valódi gonosszá.

És a végére az önreflexió is cselekményformáló szerephez jut: a Deadpool 2. kétféle véget ér.

Forgalmazza a Fórum Hungary

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.