A 2016-os első részhez képest a folytatás még mindig felületi önreflexióban és szubverzióban jeleskedik, illetve a Marvel-univerzum udvari bolondjaként működik (nehogy már a körön kívüliek röhögjék ki a szuperhősöket), de mostanra sikerült elengedni a fanboy-közösségnek címzett izzadságszagú megfelelési vágyat, és végre kezdtek is valamit a címszereplő figurájával.
Deadpoolt komikus potenciálja ellenére – vagy talán épp azért – nem könnyű önálló narratívába szuszakolni. Ellenpontok nélkül túlzásokba eshet, ám a második rész bőven szolgál jól megírt kontraszt-szereplőkkel a marcona Kábel, a lelkiismeretes Kolosszus és a durcás Negasonic képében. Hasonlóan a képregényekhez, Deadpool itt is antihősből válik hőssé, de osztozni kényszerül a rivaldafényen, ami visszafogja a figura jellemétől elválaszthatatlan, de nagy dózisban irritáló pörgést. A filmnek sikerül az X-Men franchise-ban már sokszor (drámai irányból) körüljárt „választott család” motívumot is újraértelmeznie, hiszen Deadpool „családja” egy maroknyi marginalizált majdnem hős. Julian Dennison különösen remek a bumfordi, de mégis fenyegető Tűzököl szerepében, átemelve a suta dacosságot A vademberek hajszájából. Üdítő, ahogy a film szereplőről szereplőre pattintja át a potenciális antagonista szerepét: hol a kis híján gyerekgyilkossá váló Kábel, hol a tömeggyilkos-palánta Tűzököl tűnik föl ellenségként, hogy végül egy csapat pedofil szociális munkás váljon a valódi gonosszá.
És a végére az önreflexió is cselekményformáló szerephez jut: a Deadpool 2. kétféle véget ér.
Forgalmazza a Fórum Hungary
