Dokumentumfilm - Nagymenők - Emmanuel Laurent: Ketten a hullámban

  • - kg -
  • 2011. április 14.

Film

Azt gondolták, valami újat találtak ki. Olyan nagyon új azért nem volt, a nouvelle vague előtt is voltak nouvelle vague filmek, de azért jó dolgokat csináltak. Ott van Mr. Truffaut filmje, az Amerikai éjszaka. Remekmű. Godard-t viszont nem szeretem. Az én szememben nem több egy kifinomult művész álarcát viselő dilettánsnál.

Ez is egy vélemény a francia új hullámról, meg az is, és Emmanuel Laurent dokumentumfilmje inkább afelé húz, hogy a papa moziját hevesen elvető mozgalom mindkét oszlopos tagjának kijár a klasszikusokat megillető elismerés. Oh, persze, hogy kijár, efelől minálunk, halandók körében, semmi kétség; minimum hasonló művészi kalibernek, vagy ami még jobb, Billy Wildernek kell ahhoz lenni (a kekeckedő bevezetőt tőle vettük), hogy az ember nyilvánosság előtt leszólhassa a filmtörténet kiválóságait. Mindenki másnak - ideértve a Ketten a hullámban készítőit is - marad a tisztelet- és szeretetteljes emlékezés. Elég egyszer bejátszani a 400 csapás zárójelenetét vagy Belmondo és Seberg kettősét a Kifulladásigból - minden okos szónál meggyőzőbbek. Laurent részben erre a meggyőző erőre épít, részben pedig arra a belátásra, hogy az új hullámról és elkövetőiről mindent elmondtak már - részben maga F. T. és J. L. G., részben a rájuk szakosodott szakemberek hada, úgyhogy annak, aki újhullámozni szeretne újból, nem marad más, mint a családi album átlapozása. Nézzék csak, itt még támadják, de ott már az egekbe emelik őket, itt még egymást segítik, de ott már, bő egy évtizedet előrelapozva, nekifutásból ekézik egymást "hazug" meg "szar" kezdetű sértéseket köpködve. Egy másik lapon a mesterek előtt tisztelegnek (Godard és Fritz Lang beszélgetése kandikamerás felvételnek is beillik), valamivel odébb viszont a maradi trotliknak mutatnak be merő meggyőződésből. Az új hullám eleje, közepe, vége közismert, s bár Godard-t bizonyítottan untatta e sorrend, a dokusok jó érzékkel tartják magukat az elbeszélés kispolgári rendjéhez. A megvilágítás intim, az emlékezés hangja bensőséges, a Cahiers du Cinéma oldalai ősziesen megsárgultak. Új hullámos arcberendezkedésű színésznő lapozgatja őket, ha nem, akkor Párizs utcáit rója, vagy moziban üldögél. Úgy tesz, és ez nem válik előnyére, mint aki épp most futott be a Gare du Nordra a hat húszas új hullámmal.

Az Anjou Lafayette bemutatója

Neked ajánljuk