Interjú

„Egy igazi pesszimista felakasztja magát”

Tarr Béla filmrendező, Jacques Rancière filozófus

  • Deim Réka
  • 2017.06.11 12:05

Film

Tarr Béla Till the End of the World című amszterdami kiállításának zárása előtt beszélgettünk a filmrendezővel és az eseményen szerepet vállaló világhírű francia filozófussal az élet végéről, a kiszolgáltatottságról, a dühről és egyéb emberi dolgokról.

Magyar Narancs: Mi volt az első benyomása a kiállításról?

Jacques Rancière: Nem volt túl sok időm, hogy átgondoljam, de úgy tűnik, ez egy újbóli elosztása a Tarr Béla munkásságában fellelhető momentumoknak, de ugyanazokkal a vonatkozásokkal, történeti idővel és az idővel mint művészi és filmes folyamattal. Mindez forma és mozgás, de történeti koncepcióba van ágyazva. Természetesen nemcsak azért, mert egy menekülteknek dedikált teremmel indul, hanem azért főként, mert a tárlat a térnek egy olyan konstrukciója, amiben a jelen helyzetet át lehet tekinteni ezeken a jeleneteken keresztül, amelyek mind többé-kevésbé a mozgásról szólnak. Bizonyos értelemben a migráció is a mozgás problematikája, de tiltott és deviáns. Tarr filmjeiben éppen az a legfontosabb, ahogyan a mozgással és az idővel bánik. Az első benyomásom így az volt, hogy ez egyfajta meditáció a jelenről, a menekültek jelenlegi helyzetéről, amely elsősorban a mozgással foglalkozik olyan értelemben, hogy mi készteti mozgásra az embereket, a testeket.
A második gondolatom az volt, hogy a kiállítás a termek egymásra felelő visszhangjainak egyfajta zenei konstrukciója. Belépünk egy terembe, és kettővel később találkozunk a történtek visszhangjával – talán a mozgással, talán a széllel, a migrációval vagy a tér kezelésével kapcsolatosan.

MN: Mi adta az ötletet, hogy a menekültválság kontextusába helyezze a kiállítást?

Tarr Béla: Annak, hogy bemutassuk, milyen gyönyörűen van elkészítve néhány filmjelenet, semmi értelme. Itt vagyunk most, rengeteg feszültség között – ez nem csak a migrációról szól, jelenleg az egész világ igen törékeny állapotban van, és erre reagálnunk kell – és természetesen nem egy primitív, aktuálpolitikai szemszögből.

MN: Mi lehet az értelmiség felelőssége ebben a helyzetben?

Jacques Rancière: Nem gondolom, hogy ez az értelmiségi vagy a művész felelősségének kérdése. Vannak olyanok, mint például én, akik sokat foglalkoztak az elnyomás és az ellenállás formáival és az idővel – a mi időnkkel, az uralkodó hatalommal, a távolsággal, az ellenállással stb. Ezért is érdekel Tarr Béla munkássága. De a reflexió mindenkinek feladata. Semmi sem kötelez, hogy kijelentsünk vagy alkossunk valamit a jelenre reflektálva, amennyiben nincs mit mondanunk. A kérdés az, hogy van-e mondanivalónk a jelennel kapcsolatban. Vannak, akik bizonyos momentumokban képesek erre, míg máskor nem. Nem tudom, hogy most tudnék-e például egy esszét írni a menekültek helyzetével kapcsolatban, de pár év múlva talán igen. Nem kell ezt kötelezőnek érezni, de ha az embernek van egy ötlete, amin keresztül egy új szemszögből mutathatja meg a jelent, akkor meg is kell próbálnia komolyan kifejteni.

MN: A Béla Tarr, The Time After című könyvében megkülönbözteti a „dühös, fiatal” alkotót, aki a „szocialista Magyarország társadalmi problémáival küzd”, és az érett rendezőt, aki egyre sötétebb, pesszimistább és poétikusabb filmeket készít. Ön szerint élesen elkülönülnek az 1989 előtti és utáni alkotói korszakok?

Jacques Rancière: Ez nem egy személyes kijelentés a részemről, hiszen létezik Tarr Béla életművének ilyen jellegű áttekintése. Természetesen nem mondhatjuk, hogy A torinói ló ugyanaz, mint a Családi tűzfészek, hiszen nyilvánvalóan más kontextusba vannak ágyazva, más problémákkal foglalkoznak, eltérő módon készültek. Ugyanakkor tegnap, amikor újra átfutottam a korai filmeket, és megnéztem a Családi tűzfészek legelején azt a jelenetet, amikor a nő gyalogol az utcán a főcím előtt, azt gondoltam, hogy bizonyos értelemben már akkor is az időt filmesítette meg. Persze a film további része egyáltalán nem ugyanolyan, azokkal a közeli felvételekkel, szűk terekkel egészen más, mint mondjuk a Sátántangó tere. De a feszültség mindig jelen van az idő megélésében és a mozgás jelentéstartalmaiban, mindenféle emberi mozgásban – az egyszerű sétálástól az életünk alakításán át, ugyanazon mozdulat folyamatos ismétléséig – és ebben a látásmódban megfigyelhető egyfajta folyamatosság afelé, hogy hogyan viszonyul a hétköznapi ember az időhöz. Ami engem érdekel, hogy kontinuitást találjak a korai, szocialista időkben készült filmektől egészen az utolsó filmekig. Nem érzem megfelelőnek a váltás fogalmát a „társadalmiról” a „kozmikusra” vagy a „metafizikaira”, mert számomra ez inkább egyfajta folytonosság az idő problémájának megközelítésében.

Tarr Béla: Május 7. a Családi tűzfészek első forgatási napjának negyvenedik évfordulója. Pusztán azt akartuk megmutatni, hogy mindenkinek csak egy élete van, és mindenkinek joga van egy rendes, emberi élethez. És természetesen van emberi méltósága… – ez a rohadt méltóság még mindig nagyon fontos. Ez negyven éve a legfontosabb dolog nekem. Természetesen filmről filmre, lépésről lépésre változott a stílus, egyre mélyebb, tisztább lett. Azért fejeztem be a filmkészítést, mert úgy éreztem, ebben a formában már mindent elmondtam, amit akartam. A kiállítást pedig azért vállaltam el, mert annak ellenére, hogy nem csinálok több filmet, van mit mondanom. És már kísért, hogy mi lesz a következő lépés ezután.

MN: Mondhatjuk, hogy ezzel a kiállítással visszatért a „dühös”, szókimondóbb önmagához?

Tarr Béla: Mindig dühös voltam. Ha megnézzük A torinói lovat, mi a legborzasztóbb dolog? Az, hogy meghalunk, és az élet eltűnik. Ez is része ennek. Senki sem akar meghalni, és természetesen dühösek vagyunk.

MN: Úgy tűnt, hogy egy-egy motívum, mint például a gyermek, kiemelt hangsúlyt kapott a kiállításon, különösen, ha a Sátántangó Estikéje és a külön erre a kiállításra készült videón látható Muhamed közötti párhuzamra gondolunk. Rancière úr a már említett könyvben azt írja az elhagyott és elárult gyermek haláláról, hogy a közösség képtelen megvédeni a leggyengébb tagjait.

Jacques Rancière: A gyermek motívuma egyfajta összefoglalása és szimbóluma a világnak. Ha például Estikére gondolunk a Sátántangóból, a sáros, esős, szenvedéssel teli világ tömör összefoglalásaként láthatjuk őt, aki ugyanakkor próbál reagálni minderre. Ha a Werckmeister harmóniák rémes gyerekeire gondolunk, ők is bizonyos értelemben összegzik a körülöttük levő világot – és Eszter Tünde vagy a többi őszinte ember a városból, akik bizonyos értelemben felfedik a szörnyű valóságot, szintén a bölcs ember számára borzasztó valóságot tömörítik magukban. Muhameddel kapcsolatban, aki a világunkban jelen levő idegen, ugyanezt lehet mondani. Bámulatos, ahogy Tarr mindezt képes összesűríteni egy gyermek arcában, egy gesztusban. És ami még fontos Estikével vagy a Werckmeister harmóniákban szereplő gyermekekkel kapcsolatban – talán kicsit eltérő módon, mint Muhamednél –, hogy ők nem fáradtak és üresek, ellentétben Tarr Béla filmjeinek legtöbb figurájával, akik képtelenek a mozgásra, a továbblépésre, a reakcióra. Tarr Béla munkáiban a gyermekek azok, akik próbálnak reagálni a valóságra és megtestesítik a környező világot. A Sátántangóban, ahol ugye végig jelen van a mozgás, a megmozdulás nehézsége, a kislány az, aki mozgásban van. Persze a mozdulat iránya, az öngyilkosság, nem feltétlenül egy csodálatos cél, de ahogy gyalogol, magában hordva a világot, egészen a végletekig elmegy.

Tarr Béla: A Muhameddel kapcsolatban annyit tennék hozzá, hogy úgy éreztem, egy dolog még hiányzik a kiállítás lezárásához. Ezért vettük fel ezt a jelenetet. Ez nem egy film, ez határozottan a kiállítás része, és sosem fogom megengedni, hogy bárhol külön bemutassák, mert ez ennek a narratívának a része, erre az alkalomra készült. Megtaláltam ezt a fiút Szarajevóban, és felvettük a jelenetet a diákjaimmal. Ha nagyon egyszerű és banális módon akarok fogalmazni, azt mondhatom, hogy a gyermek a jövőnk. Amilyenek a gyermekek, az megmutatja, hogy mi milyenek vagyunk valójában. A Werckmeister harmóniákban a fiúk valóságos őrülete, Estike magánya, ahogy gyalogol, vagy Muhamed elveszettsége, ahogy teljesen az időn és téren kívül létezik...

MN: Ez egy elég sötét és pesszimista konklúzió, nem?

Tarr Béla: Nem az. Az a kérdés, hogyan érezte magát, amikor kijött.

MN: A jelenlegi társadalmi problémákkal kapcsolatban sem pesszimista?

Tarr Béla: Nem. Ha pesszimista lennék, nem vesztegetném az időt arra, hogy bármit csináljak. Egy igazi pesszimista felakasztja magát. Amíg próbálunk valamit tenni, addig nem vagyunk pesszimisták.

MN: A kiállítást végigjárva a látogató rákényszerül arra, hogy szembenézzen a megviselt arcokkal és a kilátástalan élethelyzetekkel. A termekből kilépve azonban egy szép kávézóban találjuk magunkat Amszterdam közepén, távol a felvázolt problémáktól. Vajon képes egy ilyen kiállítás túlmutatni azon, hogy érzékeltet egy párhuzamos valóságot?

Jacques Rancière: Sosem tudhatjuk, mi lesz egy alkotás hatása. És nem is tudunk azzal a céllal alkotni vagy könyvet írni, hogy a produktum valamilyen hatást keltsen. Nekem – sok művésszel ellentétben – erről szól a művészet. Nem lehet előre kiszámítani a hatást. És valóban, itt vagyunk Amszterdamban vagy Párizsban, vagy más nagyvárosban, de mindenütt vannak hajléktalanok, menekültek, koldusok, így mi sem állunk teljesen a valóságon kívül. Egyfajta feszültségben vagyunk egy belső és egy külső világ között, de nem lehetséges egy túlzottan leegyszerűsített kapcsolatot kialakítani a kettő között. Persze megpróbálunk létrehozni valamilyet, amikor könyveket írunk, filmeket készítünk vagy kiállításokat csinálunk, de ezek javaslatok arra nézve, hogy valahogy megragadjuk a valóságot, vagy megpróbáljunk tovább lépni.

Tarr Béla: Néha semmi sem történik, amikor látod a dolgokat, mert nem tehetsz semmit, de ki kell mondanod, amit látsz. Egyszerűen. Látod a valóságot és az életet magad körül, és természetesen te is része vagy, valamilyen formában alakítod is, és megosztod az emberekkel. És ezt muszáj megtenned. Nem a felelősség miatt, nem azért, mert értelmiségi vagy művész vagy, hanem azért, mert ember vagy és az embernek meg kell változtatnia a világot. Meg kell változtatni a világot, ki kell mondani dolgokat, mert valami hajt – még akkor is, ha nap mint nap azt látod, mennyire reménytelen, mennyire romantikus és nevetséges néha, de akkor is muszáj.

Neked ajánljuk