Lehetetlen feladat bemutatni, hogy milyen teljesíteni a világ egyik leghosszabb futóversenyét, milyen szenvedni, örülni, sírni, káromkodni, vizelni 246 kilométeren keresztül, hogy a végén megérkezzen az ember Spártába, és elmondhassa, hogy lefutotta a Spartathlont. Lehetetlen feladat, ám Simonyi Balázsnak mégis sikerült, pedig nyolcvan percen keresztül valóban azt nézzük, ahogy a világ minden tájáról összesereglett, valami belső cél által vezérelt futók kiköpik a tüdejüket, elkezd vérezni a kezük meg a combjuk, nem érzik az ízeket, s mégis, csak futnak és futnak.
A remekül fényképezett doku szerencsére nem azt akarja bemagyarázni, hogy milyen remek dolog is a futás: történeteket látunk, helyenként megindító, olykor felemelő sorstöredékeket. A német asszonyét például, aki kihagyott pár évet, mert az utolsó versenye után nem sokkal vesztette el a fiát. „Megismered közben magad” – valami hasonlót mond a film végén a rendező, miután maga is beért a célba, s ahogy hallgatjuk néhány futó történetét, könnyű elhinni, hogy tényleg erről szól ez a 246 km.
Olyan az egész, mint egy jól megrendezett akciófilm, elkezdünk izgulni, hogy ne adja fel a szimpatikus francia srác, vagy tartson ki Béla, aki nem indulhatott újra, de megint eljött Görögországba, és nem hivatalosan futja le a távot a felesége segítségével, csak azért, hogy érezhesse egyszer az életben: valamiben sikeres. Tudunk együtt érezni a szereplőkkel, és míg nézzük, egyre inkább nyilvánvaló lesz, hogy mennyire nem sportfilm az Ultra; dráma a javából.
Az HBO GO-n és az HBO műsorán
