Három hatalmas ablaka volt a híres Hotel Beránek kávézójának, az emberek – például Sztupa és Troché – úgy ültek mögötte (előtte), mint a kirakatban. Odakint öltönyös, ballonkabátos alakok egy lelkes csoportja kísérgetett a tér egyik sarkából a másikba egy fura kis emberkét, nagy fejű, szemüveges, nyakkendős figura, mintha már látták is volna valahol. Oh, az a szétszakadt idő! Hát, persze, amikor bejöttek ide kávézni, még kint a téren, most nem látszik, mert takarja a templom, volt egy szobor, nem a szobrok szobra, inkább a maga korának divatja szerinti, az egyik téri pad másán ül egy ember, keresztbe veti a lábát, mellette a padon a kalapja. Hm. A téren bóklászók néha mellé ülnek és fényképezkednek is vele, ez a kicsi emberke az, akit most (vagy mikor is?) hurcolnak fel s alá a város vezetői (a kedves felszolgáló időközben megmutatta, hogy melyik közülük a polgármester, de a vendégüket nem ismerte). A szobrot az menti valamennyire, hogy egy-két számmal nagyobb az életnagyságúnál, tehát akármilyen tagbaszakadt óriás is ül a kis pasas mellé, ő lesz a kisebb. Sztupa és Troché nem fényképezkedtek, de jól megnézték a szobrot, s igyekeztek mindent megjegyezni a cipőjétől a szemüvegéig, csak épp feliratot nem kerestek rajta. Tudták, hogy ki a nagyra nőtt kicsi ember, mindenki tudja, hogy ki az. Így nem is okozott nehézséget pár perc múlva, vagyis évekkel korábban tán, még jóval a szobor előtt, mert az idő szétszakadt, felismerni őt. Az ürge a szoborról! Akkor az öltönyös, ballonos népség még be is cipelte a kávézóba az áldozatát, a pincérek eléjük siettek, hellyel kínálták őket. A három ablak mellett négy asztal volt, háromnál négy szék, ilyennél ült Sztupa és Troché is, a negyediknél viszont hat, oda ültették le őket, és odafordítottak még két pótszéket a szerkesztő úrnak és az időközben odasiető szállodaigazgatónak. De még le sem ültek, a polgármester felpattant, és a bárpultnál a kávés kisasszonyt lendületesen fűző pasashoz ügetett. Az sem volt egy mindennapi alak, mintha a kicsi ember fiatal mása lenne vintage jelmezben, hosszú barkóval, amerikai cigarettával a szája sarkában. Danny, kérlek, játssz valami igazán dögöset Pepa bácsinak, nógatta a polgármester, mire a pacák elég kelletlenül, de csak felvette a szaxofonját, s rákezdett a Yes, Sir! That’s my baby!-re. A banda meg követte szépen. A kis ember – ahogy Sztupa és Troché is – kibámult az üvegen át a térre. A When the Saintset ne várjuk meg, mondta Troché Sztupának. Ugyan már, a Happy Days are Here Again jön, nézett rá Sztupa, de azért intett rögtön a felszolgálónak, fizetünk. De ahol az idő szakad, a tér is összedől, kilépve a kávézóból hirtelen azt sem tudták, hogy ez a város most az egyik vagy a másik, mondjuk, Náchod vagy Kostelec?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
