Nyilván nem kellett volna. Ómafa rövid töprengés után fel is vázolt egy komplett stratégiát, de mielőtt rátérnénk, meg kell emlékeznünk erről a rövid töprengésről. Ómafa ült a kanapén, keresztbe tette a lábát, s jobb kezével az állát simogatta, pontosabban az álla alatt a levegőt, mintha valami hosszú, hegyes szakálla lenne a cudar simaképűjének! Troché elnézve Ómafa mutatványát még arra is gondolt, hogy Ómafa most kifejezetten fehér (hosszú és hegyes) szakállat vizionál magának, miközben vágja ezt a dilinyós „bölcs bagoly vagyok, ne zavarjatok, gondolkozom” fejet.
Egy ilyen szám szerencsére nem vicces a végtelenségig (Sztupa szerint semeddig, Troché szerint azért egy kicsit mégis), ezért Ómafa viszonylag gyorsan előállt a farbával. Forduljatok szembe egymással! Hülye vagy? – érdeklődött kedvesen Troché, miközben – szinte automatikus mozdulat volt – tett egy félfordulatot Sztupa felé. Nem így értem, marhák. Hanem úgy, hogy menjetek egymás ellen, vesszetek össze, álljatok a klánjaitok élére, s kapára, kaszára! A Sztupák bekerítenék a Trochékat, de a Trochék kitörnének, jönne mindenki, mit jönne, sereglenének az unokaöcsök, sógorok, komák Troché zászlaja alá. Hömpölyögne domboldalakon át Sztupa serege. Hát, sajna lenne egy csomó óhatatlan áldozat, mindenféle külső körös Sztupák és Trochék, de az igazi ellenség az tutira meg lenne tévesztve, először kapkodná a fejét, aztán, amikor látná, hogy a helyzet komoly, megpróbálna lecsatlakozni az erősebbnek vélt félhez, így már csak harapófogóba kéne zárni, s annyi neki. Ómafa nem folytatta, de azt sem mondhatjuk, hogy ne pillantott volna körbe büszkén a teremben, mintha tényleg ott lenne körben mindenki, az összes Sztupa és az összes Troché. De nem volt csak Sztupa és Troché. Illetve egy pillanatra bedugta a fejét a székház földszintjét jelképes összegért bérlő kirgiz pékség szimpatikus tulajdonosnője, azzal a felkiáltással, hogy hoztam pacsnit! (Pácsninak mondta.) De mivel Ómafa épp a glencoe-i mészárlásnál vagy a rózsák háborújánál tartott, csak annyit mondott, hogy bocsánat, de a Hatfield–McCoy-viszályt már nem várnám meg, letette gyorsan a tálcát, s ahogy jött, már ki is surrant.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
