Magyar Narancs: A Törőcsik Mari játszotta Mária fiatalkori énjét adod a filmben. Nem érezted túl nagy tehernek?
Törőcsik Franciska: Minden jelenet óriási koncentrációt igényelt és iszonyúan szélsőséges lelkiállapotot generált. Nagyon nehéz volt, hogy a jeleneteket, ahogy az gyakran lenni szokott, összevissza, nem kronologikusan vettük fel, ennek dacára nekem mindig tudnom kellett, hogy a fiatal Mária épp hol tart az adott jelenetben, és a lelkiállapota miből következik. És persze a meztelenség is nehéz volt, mindig az nekem.
MN: Szinte nem is emlékszem rá.
TF: Egy szerelmi jelenetről van szó a filmbéli partneremmel, Wunderlich Józseffel, aki az osztálytársam volt az egyetemen. Jól ismerjük egymást, sokat játszottuk együtt az egyetemi évek alatt, ez sokat segített most is. Az egyik legnehezebb jelenet az volt, amikor négy orosz katona megerőszakol a határon az erdőben. Márta azt mondta, ez egy katatón lelkiállapot, így kell eljátszani. Szerintem sokkal erősebb lett így, mintha Mária védekezett, kiáltozott volna. Vigyázni akartam arra is, hogy az egész ne legyen giccses, hogy ez a súlyos téma ne fulladjon szenvelgésbe vagy öntetszelgésbe.
MN: Harmadévesen az Örkény Színházba kerültél szakmai gyakorlatra, de nem maradtál, hanem a székesfehérvári Vörösmarty Színházhoz szerződtél. Miért?
TF: Bár mindvégig úgy volt, hogy maradok, végül mégsem kaptam szerződést. Mácsai Pál azt mondta, nem tudtam feloldódni színészileg, nem tud majd szerepet adni.
MN: Nem esett nagyon rosszul?
TF: Dehogynem, de visszagondolva igazat adok neki. Csak rosszul jött ki egy kicsit, mert ha tudom, hogy a felkérés csak a gyakorlatra szól, máshogy tervezem a jövőmet, és néhány dolgot biztosan máshogy csinálok.
MN: Mi volt a baj veled?
TF: Túl korán kerültem oda és türelmetlen voltam önmagammal szemben. Vagy lehet, hogy pont az volt a gond, hogy úgy éreztem, van időm, lehet próbálkozni. Akkor még nem tudtam, hogy egy szerep csak akkor fog működni, ha van egy kész tervem arra, hogy az adott koncepcióban mit akarok kihozni belőle, és ha a rendező segít ebben, az jó, de e nélkül is meg kell oldani. Később, Székesfehérváron a sok eljátszott szerepnek és az ottani csapat segítségének köszönhetően egyre bátrabb lettem, egyre több mindent próbáltam ki, sokszor úgymond a magam örömére, de láttam, hogy a nézőknek is átjön és működik. Ez sokat adott vissza. Félreértés ne essék, az Örkényben is sok embernek a mai napig hálás vagyok a bátorító szavakért, a tanácsokért, de akkor még nem tartottam ott, hogy merjek kísérletezni, úgy gondoltam, egy ilyen helyen az a feladatom, hogy a legjobb tudásom szerint megoldjam a rendezői instrukciókat. Később jöttem rá, hogy az jó, ha van egy inspiráló alkotói közeg, de végül egyedül kell elvégezni a munkát, hogy csak úgy működik a legjobb instrukció is, ha van hozzá közöm.
MN: Most viszont eljöttél Székesfehérvárról is.
TF: Kiváló szerepeim voltak, a Pillangóban, A félkegyelműben, az Apák és fiúkban, ott volt aztán Ophélia szerepe, úgyhogy bőven volt lehetőségem, sokat tanultam. A közösség is fantasztikus volt. Cserhalmi György, Derzsi János, Tóth Ildikó, Varga Mária és még sok más kiváló színész közelében lenni, tőlük tanulni nem akármilyen élmény. Nagyon erős, összetartó társulat része lehettem. De most kellenek az új kihívások. Annak nagyon örülök, hogy a Táp Színházban az Utas és holdvilágban Erzsit játszhatom. Ez egy nagyon különleges színházi előadás, a meglévő rádiójátékot játsszuk el (tátogjuk) a színpadon. Öt és fél órás, de ennek ellenére nagyon jók a visszajelzések.
MN: És akkor most szabadúszó leszel?
TF: Igen, több projekt van kilátásban, de ezekről még nem beszélhetek. Addig vannak kisebb munkáim, és nyitott vagyok a különböző felkérésekre.
MN: Korábban nyilatkoztad, hogy rövid pályafutásod alatt már többször kerültél válságba és akartad abbahagyni a szakmát.
TF: Ez a pálya néha nagyon kiszolgáltatott. És mondom ezt úgy, hogy igazán nem lenne ízléses, ha ennyi lehetőséggel a hátam mögött siránkoznék. Az ember elmegy egy castingra, majd mégsem ő kell. Ehhez hozzá kell szokni. De egyre könnyebben megy az elengedés is.
MN: Törőcsik Mari és Mészáros Márta is azt mondta rólad, hogy nagyon tehetséges vagy. Ez nem tud erőt adni ezekben a pillanatokban?
TF: Nagyon sokat jelent persze, főleg, hogy úgy veszem, ezzel a filmbe belerakott munkámat értékelték, tehát azt, amiért valóban megdolgoztam, így még fontosabb.
MN: Nagyon sok fiatal színész nem tudja menedzselni magát, illetve az anyagi hadszíntéren képviselni az érdekeit. Te hogy állsz ezzel?
TF: Sehogy. Szerencsére van ügynököm, aki rajtam kívül sok színészt képvisel még. Ő tárgyal a pénzügyekről, ő olvassa el a szerződéseimet. Ez normális, mondjuk, egy dán színésznő esetében elképzelhetetlen lenne, hogy a saját gázsijáról alkudozzon. Viszont tény, hogy jó pár dologra magamtól kellett rájönnöm. Jó lenne, ha lennének olyan fórumok, ahol ezeket megtanítják a fiatal színészeknek, vagy a színészek egymás között megbeszélhetnék tabuk nélkül. Valahogy jó lenne, ha egy pár dolgot nem a saját bőrünkön kellene megtanulni.
MN: A Színmű ilyen szempontból nem készít fel a szakmára, az életre?
TF: Az elég félrevezető, hogy az egyetemen az ember megkapja a tanárok legjavát, akik figyelnek rá, terelgetik őt, de amikor kimegyünk az életbe, nem mindig ez a helyzet. Arról is tudnunk kellene, hogy milyen hullámvölgyek érhetik a színészt a pályán. A sportolók mellett van pszichológus, de egy színésznek is ugyanolyan nehéz az esetleges sikert, de főleg a kudarcot feldolgozni. Vagy hogy kell-e egyáltalán a self managementtel foglalkozni, és ha igen, hogyan. Kell-e Facebook-oldal, egyáltalán, mi kell.
MN: És hogy állsz az önérvényesítéssel?
TF: Soha senkinél nem kopogtattam. Szerintem ez a szakma átvitt értelemben a szerelmeken alapszik. Nem hiszem, hogy van értelme könyörögni, hogy szeressenek belém, hogy adjanak egy lehetőséget, bár vannak, akik ezt csinálják, és ezzel sincs semmi baj. Nyilván ha majd lesz egy gyerekem, akkor majd az ő érdekei kerülnek előtérbe, akkor más lesz a helyzet.
MN: Utasítottál már vissza szerepet?
TF: Jó párszor, akkor is, ha komoly összegről volt szó, de amikor úgy éreztem, hogy nem tudok hozzáadni a dologhoz, nem vállaltam el.
