Film

Hóember

  • - kg -
  • 2017. november 19.

Film

Mi történt Val Kilmerrel? Ki gondolta volna, hogy ez lesz az egyetlen feszültségforrása Jo Nesbø Harry Hole-krimijének, mármint a filmváltozatnak, mely oly régóta készült, hogy közben a filmművészeten is rég átsöpört már a skandi noir életérzés, és mostanra A híd vagy az Egy gyilkos ügy című sorozatok learattak mindent, ami e jeges műfajban learatható. Talán ezért is gondolták a filmkészítők, hogy ha az újdonság varázsáról (igen, fent északon is vannak jól fésült gonoszok és depis nyomozók) a nagy totojázásban lecsúsztak, akkor az olyan régimódi dolgok helyett, mint az elemi logika és a jellemek makacs és fárasztó fejlődése, ők inkább a legegyszerűbb beállításokban is a téli táj szépségeit fogják keresni. Így történhetett, hogy míg arról is megfeledkeztek (pedig Scorsese a producer), hogy festett hajjal még Mi­chael Fassbender sem képes hiteles északi szenvedést produkálni – pedig a sztár mást se csinál, mint skandinávul szenved –, addig egy parkolásból is minimum egy havas Bruegel-festményt sikerül kihozni. Ez szép, de a szereplők néha kiszállnak autóikból (Harrynak nincs jogsija, ez például egy jellemvonás), és akkor nincs az a havasi líra, ami elterelhetné a figyelmet arról, hogy itt bizony több nemzet filmgyártása dolgozott össze, hogy a könyvek fajsúlyos Harry Holéjából súlytalan pojácát csináljanak. Egyedül Kilmer jelenléte ad némi borzongást az örök télhez; aki nem követte a színész betegségéről szóló híreket, könnyen azt gondolhatja, hogy valami gonosz tréfából Brad Pitt nagymamájává maszkírozták az egykor snájdig férfiút.

Forgalmazza a UIP–Duna Film

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.