Mi történt Val Kilmerrel? Ki gondolta volna, hogy ez lesz az egyetlen feszültségforrása Jo Nesbø Harry Hole-krimijének, mármint a filmváltozatnak, mely oly régóta készült, hogy közben a filmművészeten is rég átsöpört már a skandi noir életérzés, és mostanra A híd vagy az Egy gyilkos ügy című sorozatok learattak mindent, ami e jeges műfajban learatható. Talán ezért is gondolták a filmkészítők, hogy ha az újdonság varázsáról (igen, fent északon is vannak jól fésült gonoszok és depis nyomozók) a nagy totojázásban lecsúsztak, akkor az olyan régimódi dolgok helyett, mint az elemi logika és a jellemek makacs és fárasztó fejlődése, ők inkább a legegyszerűbb beállításokban is a téli táj szépségeit fogják keresni. Így történhetett, hogy míg arról is megfeledkeztek (pedig Scorsese a producer), hogy festett hajjal még Michael Fassbender sem képes hiteles északi szenvedést produkálni – pedig a sztár mást se csinál, mint skandinávul szenved –, addig egy parkolásból is minimum egy havas Bruegel-festményt sikerül kihozni. Ez szép, de a szereplők néha kiszállnak autóikból (Harrynak nincs jogsija, ez például egy jellemvonás), és akkor nincs az a havasi líra, ami elterelhetné a figyelmet arról, hogy itt bizony több nemzet filmgyártása dolgozott össze, hogy a könyvek fajsúlyos Harry Holéjából súlytalan pojácát csináljanak. Egyedül Kilmer jelenléte ad némi borzongást az örök télhez; aki nem követte a színész betegségéről szóló híreket, könnyen azt gondolhatja, hogy valami gonosz tréfából Brad Pitt nagymamájává maszkírozták az egykor snájdig férfiút.
Forgalmazza a UIP–Duna Film
