Film

Nemrégiben egy japán támogatással végzett felmérés azt firtatta, hogy mit tudnak az amerikaiak Japánról. Arra a kérdésre, hogy ki a három leghíresebb japán, a legtöbben Yoko Onót nevezték meg, hírnevét a Beatles széthullásához kötve. A második helyen Godzilla végzett és a harmadikon Bruce Lee, aki nem is japán. Tehát a világ első számú japánjával sikerült találkoznunk a Galéria 56-ban, Budapesten. Most tragikusan elhunyt férje, John Lennon litográfiáit állítja ki és adja el, hogy a SOTE II. Számú Gyermekklinikáján segítsen.

Miközben a Néprajzi Múzeum látogatói összevethetik egymással a World Press Photo ´97 és a Magyar Sajtófotó ´97 termését, a legnagyobb itthoni fotóügynökség, a Ferenczy Europress Budapest vezetőjét kérdeztük, vajon miért nincsenek ott a magyar fotósok, ahol lehetnének.

New Jerseyben nőtt fel. Szakmáját a vancouveri filmiskolában tanulta. Történeteinek színhelye viszont mindig Jersey. Világhírűvé a Shop-stop című filmje tette, mely oly hitelesen mutatta be a 90-es évek Amerikáját, ami még független filmektől is szokatlan. Még szép, hogy hiteles, hiszen Smith ott dolgozott, abban az éjjel-nappaliban. A Mallratsszel viszont megbukott, rútul. A Chasing Amy (hazai forgalmazásban: Comic Strip - Folytatásos képregény) az utolsó filmje New Jerseyről - állítja. Többet már nem tud mondani hazájáról. Évek óta készül Dogma című mozijára, ami, mint címéből is sejthető, vallási témát boncolgat. A napokban kezdi a forgatását. A rendezés mellett rendszeresen vállal filmszerepet, és producerként is feltűnik itt-ott. Legutóbb Gus van Sant Good Will Huntingjához is a nevét adta. Beleszimatolt Hollywood felső köreibe is. Hozzávágtak egy rossz Superman Lives forgatókönyvet. Megírta saját változatát, amit viszont Tim Burton vágott vissza úgyszólván csípőből. Marad a független filmezés.

Kevin Smith a saját és barátai örömére készítette első filmjét, és váratlan közönségsiker lett a végeredmény: Smith, úgy látszik, puszta véletlenségből éppen úgy gondolkodott vagy látott, mint nagyon sokan mások. Nézőivel értették egymást, és a baráti idétlenségről (a Shop-stopról) kiderült, hogy rettentő korszerű: kifejez valamit abból a bizonytalan érzésből, ami éppen nagyon kifejezésre várt. A fiatalember híres lett, és sok pénzt kapott, hogy csináljon még sokat ugyanebből. Az eredményért (mely a Mallrats címet viselte) az alkotó később nyilvánosan bocsánatot kért. És levonta a szükséges következtetéseket.

Ha keletnek tartva megindulunk a világ vége felé, hamarosan Rákospalotára érkezünk. Mint köztudott, hetvenöt évvel ezelőtt vált várossá ez a helység, melynek a Csokonai Művelődési Ház a központja. Ebből az alkalomból koncertet adott ott az Amadinda ütőegyüttes.

Évtizedeken át hozta-vitte határokon keresztül a posta a küldeményművészet egyedi termékeit, bele-belekukkantott a belügy, merő egy kíváncsiságból csupán, azt´ mire ment vele, a "rendszer nem vaalt be", stop, a csigaposta helyét átvette az Internet, a Mail Art meg múzeumba költözött. Ott van még pár napig a Műcsarnokban, aztán egy része megy vissza a volt NDK traktorfellegvárának számító Schwerin állami múzeumába, másik része meg az Artpool Művészetkutató Központba, a műfaj Liszt Ferenc téri epicentrumába, melynek vezetője Galántai György.

David Byrne után nemrég George Michael állta a vacsorát, egy kis közös munkára apellálva. Ozzy Osbourne-ról is azt hallani, nem álcázza magát, ha Morcheeba-koncertre készül. Most pedig mindenki a márciusi Big Calmra vár. Nem kell ízekre szedni a Morcheeba zenéjét, hogy kiderüljön, miért. A fekete soulénekesnő és a fehér testvérpár triója semmi újat nem talált fel. Megszokott hip-hop-ütemek, pszichedélia, Ry Cooder-ízű gitártémák, Milest idéző trombita, a széles hangszerparkban Hammond orgona, fuvola, szitár. Az új lemez a country és a reggae felé nyit. De lehet bármilyen eklektikus is a körítés, nem vonja el a figyelmet a dalokról, amelyek jó részét a huszonegy éves Ross Godfrey írja.

A tavaly téli könyvhét egyik legnagyobb sikere Jirí Menzel Hát, nem tudom című tárcakötete volt. Szerzője 60. születésnapját Budapesten, az Örökmozgóban is ünnepelte, ahol életműsorozatot indítottak filmjeiből. Az Astoria kávézójában beszélgettünk vele.

Idén április 20-25. között immár nyolcadik alkalommal rendezik meg Prágában azt a nemzetközi írófesztivált, melynek lelke, egy Európában élő amerikai költő, Michael March a minap Budapesten járt, hogy közelebbről vehesse szemügyre a magyar betűvető-felhozatalt. Jövőre ugyanis Magyar Napot terveznek - ennek az előőrse lesz az idei, Hrabal emlékének szentelt fesztiválon Petri György, akit olyan nagyságok mellett hívtak meg, mint Slawomir Mrozek, Robert Ferlinghetti, Robert Creely, Claudio Magris, Josef Topol vagy Ludvík Vaculik.

Sokáig úgy volt, elértünk a Lumumba utca végére, a magyar filmgyártásnak, mint annyi mindennek ebben a kicsiny, ám financiális gondoktól övezett hazában, annyi. Aztán maradt minden, ha nem is a régiben, de legalább elkészült az az évi néhány film. Az anyagi gondokat először a szemle külsőségein lehetett tetten érni, aztán az olcsóbb felhajtás után az idén már bemutatkoztak az olcsóbb filmek. A láthatóan mikroszkopikus költségvetés azonban néha kifejezetten nemes szívet, adott esetben kifejezetten nézhető filmet is takar.

Igen, így, vessző nélkül, hogy már a főcímnél legyen valami rossz érzés, ami később csak fokozódik. A filmre utaló gesztus a hetvenes és nyolcvanas évek underground életvezetését szándékozott leltárba venni a témához szükséges legkisebb hozzáértés nélkül. A beszélő fejeket felvonultató alkotás, ami szemben a hasonló célt kitűző produkciókkal még a rádiójáték színvonalát sem érte el, leginkább egy folyóiratban lenne elképzelhető, persze szerkesztett formában. Így azonban - annak ellenére, hogy Kovácsy Tibor külpolitikus, barát és egyebek, felejthetetlen alakítást nyújt benne - a fércművek minden jellegzetességét hordozva egy rettenetes és minden bizonnyal megérdemelt vizuális apokalipszis előszelét vetíti előre. És ez a képzavar csak halovány ízelítő.

Így, egyszerűen, felkiáltójel nélkül. Mehmet Mestci honfitársunk, noha Törökországban született, és ott is élt húsz éven át. Aztán egyszer - a filmje élén álló bemutatkozó szöveg tudatja - Magyarországra vetődött. Ennek tíz éve. Különös módon jól érzi magát nálunk: a kerek évfordulón ünnepel, s ez a film, mondhatnánk, az ünnepi torta - nekünk, magának. Mestci a budapesti Zeneakadémia végzős hallgatója, nem "profi" filmes, hanem -a szó legnemesebb értelmében véve - lelkes amatőr, ez a mostani a bemutatkozó dolgozata.

A kilencvenes évek kezdetén könnyen ébredt arra a még épphogy polgár, hogy szerencsétlen vállalkozó lett vagy éppen szerencsétlen gengszter, és soha többé nem tudott lefeküdni, mert a szerencsétlenség lejtőjén nincs nyugodt alvás. Clintont elnökké választották, a jugoszláv háború elkezdődött, és keletnémetek tömegei húztak át rajtunk Trabantokkal. Direkt módon a korabeli tévéhíradó-részletek tájékoztatnak a filmben a filmbeli időről, amikor az említett gengszterecskék nap mint nap alulmúlták filmélményeikből emlékezetes nyugati példaképeiket. Videókölcsönzővé alakították a turkálóikat a plusz száz forint bevételért, bank helyett turkálót nyomtak fel tévedésből, molylepkékre lőttek Uzival, és simán belefért még egy emberölés nyolcvanezerért kis címletekben. Közben meg ott az a fránya környezet, a deprimáló totál reál, hogy a nagymamival egy szobában kell lakni, a gyerek hangosan hallgatja a rockzenét, hogy az ember felesége kurva, az apja meg volt kommunista.

Tavaly már szóba került ez a lemez (MaNcs, május 29.), de akkor még csak a felvétel volt meg. Arról beszélt Grencsó, hogy örök szerelme a Hattyúdal című film, s hogy Ránki Györgyről azt gondolja, ha odébb születik, egy ilyen filmzenével Nino Rota lehetett volna. Jó húsz éve melengeti ezt a két dalt, a Villa Negra és a Rám vár a föld címűt, és kikeltek végre, nagyzenekarra, big kollektívára hangszerelve. Most, hogy megjelent a lemez, innen folytatjuk.