"Ez egy olyan könyv, amit a vécén kell olvasni" (Jirí Menzel filmrendező)

szerző
Zsidai Péter
publikálva
1998/7. (02. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A tavaly téli könyvhét egyik legnagyobb sikere Jirí Menzel Hát, nem tudom című tárcakötete volt. Szerzője 60. születésnapját Budapesten, az Örökmozgóban is ünnepelte, ahol életműsorozatot indítottak filmjeiből. Az Astoria kávézójában beszélgettünk vele.

A tavaly téli könyvhét egyik legnagyobb sikere Jirí Menzel Hát, nem tudom című tárcakötete volt. Szerzője 60. születésnapját Budapesten, az Örökmozgóban is ünnepelte, ahol életműsorozatot indítottak filmjeiből. Az Astoria kávézójában beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Mit gondol, miért lett ennyire népszerű a könyve Magyarországon? Budapesten például képtelenség hozzájutni.

Jirí Menzel: Beszélgettem a kötet fordítójával, Körtvélyessy Klárával, aki azt mondta, talán azért, mert itt is aktuálisak azok a témák, amelyekről a tárcák szólnak.

MN: A magyar olvasók valószínűleg nem szoktak hozzá ehhez a rövidséghez az értelmiség részéről.

JM: Én nem tartom magam értelmiséginek. Egyszerűen szeretném magam normális embernek tartani, aki az érzékszerveit arra használja, amire valók.

MN: Az első tárcában arról ír, hogy kétkedve vet papírra mindent. Állítani mer egyáltalán valamit?

JM: Annyit állíthatunk biztosan, hogy egy meg egy az kettő, hogy a nappal után az éjszaka következik, és hogy Shakespeare minden idők legnagyobb költője volt. Az írásaim kérdőjelek: valóban hogy is vannak a dolgok, gondolkozzunk el, tegyünk fel magunknak kérdéseket.

MN: Mégis olvastam olyan tárcákat, amelyekben határozottan állást foglalt valamelyik álláspont mellett. Például az új demokráciákban az emberi jogokat illetően: úgy tűnik, korlátozná azokat.

JM: Semmit sem tudok biztosan, még ha valamit kategorikusan állítok is. Ezek a gondolatok kivetett horgok, valaki vagy rájuk harap, vagy nem.

MN: Talán azok a tárcák voltak szellemesebbek, hitelesebbek, amelyekben valamilyen anekdotából vonja le az összegzést.

JM: Ezt nem tudom megítélni, hiszen különböző időpontokban és különböző helyzetekben íródtak. Némelyik tárcát egész egyszerűen a kényszer szülte; vállaltam, hogy minden héten időre adom le őket. A tartalom mindig azon múlt, hogy aznap éppen mi jutott eszembe.

MN: Milyen várakozás volt az írásai iránt?

JM: Egyáltalán nem éreztem, hogy bárki bármit elvárt volna. Egyszerűen ígéretet tettem, hogy egy népszerű lapban minden héten írok valamit, tekintet nélkül bármiféle elvárásra.

MN: Ha az utolsó tárcát nézzük, ott egyenesen kineveti az olvasókat.

JM: Az olvasótól függ, hogyan értelmezi. Nem szeretem, ha valami kötelező, ezek az írások szinte maguktól születtek, valahogyan előkerültek a fejemből.

MN: A tárcák egyik központi témája a művészethez való viszonya. Említi Bergmant, illetve a követőit, akik "hókuszpókuszokat" rendeznek. Mi a viszonya a bölcselethez, a bölcselkedéshez?

JM: A maga módján mindenki filozófus, hiszen elgondolkozik saját életén, tettein, az őt körülvevő dolgokon. Vannak, akik ezt szakmaszerűen csinálják, de szerintem ők többnyire csak a szót szaporítják. A környező világ és élet annyira bonyolult, hogy mindenkinek ki kell alakítania a saját világnézetét, de nem szeretem, ha ezekből valaki téziseket gyárt. Az európai bölcselkedés kissé fölöslegesnek, értelmetlennek tűnik számomra. Szerintem például egy cipész az igazán hasznos ember, aki jó cipőket tud készíteni. Az emberek életét alig befolyásolják azok a papírhalmazok, amelyek bölcsészeti szövegeket tartalmaznak. A filozófia lényegét egy régi zsidó viccel tudnám leírni. Egy faluból eltűnik a rabbi, és csak negyven év után kerül elő. Összesereglenek az emberek, hogy megkérdezzék, hol volt idáig. Azt feleli: a sivatagban voltam, az életen elmélkedtem, filozofáltam. Kérdezik, mire jöttél rá negyven év alatt? Arra, válaszolja, hogy az élet egy mély kút. Negyven év után arra jöttél rá, hogy az élet egy mély kút, hogy értsük ezt? A rabbi erre azt válaszolja: vagy nem az. Azt hiszem, ez a vicc a maga módján minden filozófiai irodalmat kifejez.

MN: Említi az egyik tárcájában, hogy nagyon szűk az a mezsgye, amely a giccset a művészettől elválasztja. A filmjei hova tartoznak?

JM: Pontosan ezen a szűk ösvényen próbálok egyensúlyozni, a giccs és az emberek számára hasznos dolgok között.

MN: A könyv alapvetése, hogy kétkedni kell, de maradjunk optimistának.

JM: Állandóan kételkedni kell mindenben, még az optimizmusban is, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ébren tartsuk magunkat. A kételkedés persze destruktív, az optimizmus azonban vaksághoz vezethet, leszereli az embert. Az egyetlen egészséges állapot: a szkepszis.

Az ember elsősorban legyen őszinte önmagához, ezért írtam már rögtön a kötet elején az állandó kétkedésről. Mondtam már, hogy nem érzem magam értelmiséginek, olyan embernek, aki az összes kívülről érkező benyomást a saját torzító szűrőjén át érzékeli. Az értelmiségi nem úgy reagál a dolgokra, ahogy az természetes lenne, hanem úgy, ahogy gondolja, elvárják tőle. A legnagyobb baj az, amikor ez egy nővel történik meg.

MN: Biztos?

JM: Igen. A legfontosabb, hogy nem szabad nagyon komolyan venni a dolgokat. Meglepetés nekem, hogy maga bölcsészeti témaként nyúlt ezekhez a tárcákhoz, holott ez egy olyan könyv, amit a vécén kell olvasni. Akkor nem veszteget vele időt, hanem hasznosan tölti. A vécé különben is egy olyan hely, ahol az ember mindenféle dolog irányában nyitottá válik.

MN: Az egyik tárcában írja, hogy nincs sok öröme a munkájában. Miben van öröme?

JM: A nem-munkában, a tétlenségben.

Zsidai Péter

szerző
Zsidai Péter
publikálva
1998/7. (02. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...