Sajtófotó: "Innen kifelé nem megy" (Keleti Éva fotóügynökség-vezető)

szerző
- szõnyei -
publikálva
1998/11. (03. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miközben a Néprajzi Múzeum látogatói összevethetik egymással a World Press Photo ´97 és a Magyar Sajtófotó ´97 termését, a legnagyobb itthoni fotóügynökség, a Ferenczy Europress Budapest vezetőjét kérdeztük, vajon miért nincsenek ott a magyar fotósok, ahol lehetnének.

Miközben a Néprajzi Múzeum látogatói összevethetik egymással a World Press Photo ´97 és a Magyar Sajtófotó ´97 termését, a legnagyobb itthoni fotóügynökség, a Ferenczy Europress Budapest vezetőjét kérdeztük, vajon miért nincsenek ott a magyar fotósok, ahol lehetnének.

Magyar Narancs: Beszéljünk a sajtófotóról mint iparágról.

Keleti Éva: Egy picit zavar ez a szó: mi, fotóriporterek általában nem tartjuk magunkat fotóművésznek, de iparosnak sem, inkább egyszerűen fotóriporternek. Ha a World Press Photo és a Magyar Sajtófotó kiállításokról beszélünk, az nem ipar. Ha viszont arról, amit itt, az ügynökségben csinálunk, hogy képeket adunk és veszünk, az meg inkább kereskedelem. A World Press Photót három holland fotográfus hívta életre a háború után azzal a céllal, hogy felhívják a világ közvéleményének a figyelmét arra, hogyan lehet harcolni a fényképezőgéppel a háború ellen. Rotterdam és Hága után végül Amszterdam lett a World Press Photo központja, mai nagyságát a 70-es években érte el, és vált egyúttal komoly üzletté is: a nemzetközi sajtófotóverseny - ahol egyedül a nagydíj jár pénzzel, a többi díj csak Arany Szemmel - anyagából rendezett kiállítást mindenfelé utaztatják, a világ több helyén is látható egyszerre, könyvet készítenek belőle, s ebből tartanak fenn egy alapítványt, amely ösztöndíjakat ad. Ennek a mintájára hoztuk létre tizenhat éve a mi sajtófotó-kiállításunkat, hogy összevethessük magunkat a Nyugattal, mert elég nagy volt a különbség, a lapokat protokolláris, lakkozott fotók uralták, nem volt szabad fotózni semmit, ami csúnya, netán emberi. Föl kellett nőnünk. Én elfogult vagyok, de meg kell mondjam, a magyar sajtófotó megállja a helyét, csak más. A World Press Photo arról szól, ami körül a világ forog: szenzáció, vér, borzalom. A magyar sajtófotó a fotográfia nemesebb eszközeivel dolgozik, megpróbálja megkeresni az élet emberibb oldalait.

MN: Mi ennek az oka, és meddig marad fenn ez a különbség?

KÉ: Azt hiszem, nagyon sokáig. Mi másként közelítjük meg a szenzációt. Mondok egy konkrét példát. Ha van egy baleset, Nyugaton a széttrancsírozott embert fotózzák le. A mostani Sajtófotón van Matúz Karcsinak egy nyertes képe: baleset, meghalt az autós, de a képen csak a keze látszik, picit véres, meg a kutyája, ahogy ott ül a halott gazdája mellett, az összetört kocsiban. Azt hiszem, ez sokkal többet mond.

MN: De a hazai napisajtó is a trancsír megmutatása felé halad.

KÉ: Sajnos az utolsó néhány év azt mutatja, hogy a szenzáció és nem a nemesebb tartalom adja el a lapokat.

MN: Mennyire vagyunk jelen mi, magyarok a World Press Photóban?

KÉ: A 70-es évek közepétől a 80-as évek végéig határozottan jelen voltunk, Korniss Péter, Révész Tamás, Bara István és jómagam is többször tagjai voltunk a nemzetközi zsűrinek, Benkő Imre, Török László, Friedmann Endre érmeket nyert. Mostanában nem rúgunk labdába, pedig iszonyú jó fotóriportereink vannak.

MN: Mi ennek az oka?

KÉ: A szemlélet és a témaválasztás különbsége. A zsűri egyre inkább a vért díjazza, a rettenettel megrázó képeket. És Magyarország nem érdekes. Ha Horn Gyula leesik a lépcsőn, megkérdik, ki az a Horn Gyula. Ha Henry Kissinger gurul le a lépcsőn, az igen. A magyar fotósok nincsenek jelen az izgalmas eseményeknél, a lapoknak nincs pénzük arra, hogy fotóst küldjenek oda. Ha egy nyugati fotóügynökségnek szüksége van egy afganisztáni sorozatra, két hónapra odaküld egy fotóst, fedezi minden költségét, aztán a képeket külön megvásárolja tőle. Ha egy magyar fotós a saját pénzén eljut Afganisztánba, én - pedig a jól fizető cégek közé tartozunk - ötezer forintot tudok adni egy képéért.

MN: Külföldi megbízásokat nem kapnak?

KÉ: Nem. Nem ismerik őket, nincsenek ott, miközben a megbízásokért sorba állnak az összes ügynökség emberei.

MN: Hogyan működnek a fotóügynökségek?

KÉ: A Sygma kivételével, amit más képvisel, minden jelentős külföldi ügynökséget, összesen negyvenkettőt képviselünk mi Magyarországon: egy részük úgynevezett stock-anyagokat kínál, reklámokhoz, színes hírekhez felhasználható képeket, másik részük hot news-fotókat, vagyis a legfrissebb hírképeket. Naponta érkezik 250-300 riport, ezeken a diákon minden megvan, ami a világban történik, Sharon Stone esküvőjétől az algériai vérengzésekig. Ezenkívül műholdon érkeznek az eseményfotók, másfél-két órával az események megtörténte után itt vannak a képernyőn, a nagy ügynökségek Interneten is küldenek anyagokat. A képek áramlása külföldről Magyarországra abszolút profi módon működik. Innen kifele megint nem megy. Egyrészt, mint mondtam, be kell lássuk, nem érdekes Magyarország. Hiába ajánlok bármit, az esetek többségében nem kell: sem a nagykörút, sem a diáksziget élete, innen a gyógyfürdőt várják, Tokajt, Herendet, csikóst, gulyást, magyar ételeket. Olyan világeseményeink pedig, hál´istennek, nincsenek. Amikor Michael Jackson itt járt, az mindenkinek kellett, abból jó üzletet lehetett csinálni. Tudom, hogy mit hova lehet küldeni, a Rex furcsaságokban erős, a Camera Press zsáneranyagokban, a Gamma hírekben és így tovább, de a zsáneranyagokat bizományba veszik át, a magyar fotósokban meg nincs annyi kitartás, hogy esetleg másfél évet várjanak a pénzükre, hiába noszogatom őket, hogy vágjanak bele. Tudom, hogy nagyon nehéz, iszonyú túlkínálat van képekben, tudom, hogy a nagyüzemi tempót sem anyagilag, sem technikailag nem bírjuk, de lehet próbálkozni, egy kolléga például nagyon szépen keresett egy számítógép elé ültetett kutyát ábrázoló sorozattal.

MN: Merre tart a magyar fotóriporteri szakma?

KÉ: Nehéz kérdés. Nagyon sok tehetséges, jó látású fiatal van, de nem tudnak igazán kibontakozni, mert meg kell élniük. Aprópénzre váltják magukat. Tisztelet a kivételnek, de nem érnek rá arra, hogy maguknak dolgozzanak. És nincs igazán megjelenési lehetőségük, nincsenek képes magazinok, ahol alaposan földolgozhatnának egy-egy témát, a meglévő lapok többsége meg rosszul fizet. Ha a mecenatúra, akár állami, akár magán, több pénzt tudna adni az alkotásra, pillanatok alatt eget rengető eredményeket tudnának produkálni.

- szőnyei -

szerző
- szõnyei -
publikálva
1998/11. (03. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...