Magyar Narancs: Legutóbbi lemezén van egy dal. A címe: Egyek vagyunk a gyerekek erejében. Ebből indult ki, amikor hozzáfogott ehhez a kiállításhoz?
Yoko Ono: Ezek a képek John munkái, tehát az ő emlékéért is van, de egyben egy gyermekkórháznak is szeretnék segíteni a képek eladásából származó bevételekből. Kaptam egy levelet a kórháztól, amiben megírták, mennyire szükségük van segítségre. Képzelheti, mennyi levelet kapok ebben a témában. Ne higgye, hogy gyakran adok interjút, amikor segítő programot szervezek. Ha az ember csendesen segít, az is valamiféle üzenet.
MN: Milyen érdekeltsége van ennél a galériánál?
YO: Partnerként tartozom ide. A galéria tulajdonosa a barátom, ő segített kialakítani a Johnnal közös otthonunkat. (A New York-i Dakota Házról van szó, ahol Yoko azóta is lakik.) Minden országban ez a módja a segítségnyújtásnak. Amerikában sem csak a kormány segítségére várunk, hanem a polgároktól is elvárjuk, hogy részt vegyenek.
MN: Mit vár az akciótól?
YO: Ez inkább csak próbálkozás, hátha történik valami. Megkérem az embereket, hogy nyissák ki a szívüket. Nem kell senkinek belerokkannia abba, ha ad; de ha egyszer egy héten mondjuk nem megy el étterembe a tehetősebbje, hanem felajánlja a vacsorája árát a gyermekeknek, már nyert ügyünk van. Manapság sok magyar utazik a világ körül, ők például kihagyhatnának egy utat az ügy érdekében, vagy van, aki túl sok csokit és sütit eszik, az is spórolhatna. Az óceán is kis cseppekből áll össze.
MN: Amit az imént mondott, az az ön fiatalkorának és a hippimozgalomnak a szövegeire emlékeztet. Nem gondolja, hogy azóta nagyot változott a világ?
YO: Lehet, de mégis azt gondolom, hogy a szeretet ereje az, ami mindig kisegít minket a bajból. A maguk országának is sok szeretetre van szüksége. Budapest megérdemli a törődést. Különösen Pestet szeretem.
MN: Azért, mert egyedül onnan látni jól Budát?
YO: Nem, nem. Azért, mert itt minden utcában régi, gyönyörű épületek vannak, amikneka falai közt érezni a történelmet. Pesti vagyok, mert itt minden utcának sajátos atmoszférája van. Jó, hogy ez a város felébredt hosszú álmából, eljött a rekonstrukció ideje. Nemcsak a városra vonatkozik ez, hanem az itt élő emberek tudatára is. Nagyon reményteli város ez, én mondom. Nem destruktív, hanem konstruktív változást látok itt.
MN: Biztos?
YO: Meg tudjuk csinálni együtt.
MN: Kik?
YO: Ragyogó országot kell itt csinálnunk. Minden ember, aki idelátogat, mint én is, inspirációt, energiát kap a helytől. Már el is kezdődött valami, gondolom, érzi ön is.
MN: Koncentrálok erősen.
YO: Tíz, húsz év múlva itt minden nagyon jó lesz. Ennek az országnak az újrafelfedezése nagyon gyorsan történt, és gyors lesz a fejlődése is, ezért kell gondolnunk a gyermekekre.
MN: Beszéljünk egy kicsit a kiállításról is.
YO: Bocs, nem akartam szónoklatot tartani. Na, szóval a kiállítás fogja segíteni a gyerekkórházat, mégpedig nem olyan formában, hogy odaadjuk a pénzt nekik, hanem úgy, hogy mi vásároljuk meg az eszközöket. Tudja, nehéz ellenőrizni, hogy jó ügyre használják-e a készpénzt, vagy sem. Itt vannak ezek a régebbi képek, dalok szövegei a Beatles-időkből, amiket John egy jegyzetfüzetbe írt, illetve annak a litográfiái. Azok ott a bal oldalon a szólóperiódusából származnak, például a Tej és méz korszakból. A rajzok nagy része a Dakota Házból való közös élményeinket idézi. Nézze meg, milyen humorérzéke volt, hogy sugárzik a szatíra a rajzaiból. Tipikus fekete humor, politikai szatíra, vagy nevezhetném szociális kommentárnak is. John szarkasztikus és romantikus is volt egyszerre.
MN: Sajátjának érzi ezt a szemléletet?
YO: Igen. Nekem is hasonló a felfogásom egy kicsit.
MN: Ezért merte kiszínezni a képeket?
YO: Érdekes történet. Mindet én színeztem, mert miután John elment, azok az általam megbízott szervezők, akik a kiállításait rendezték, azt állították, hogy fekete-fehéren nem mutatnak jól a galériák kirakatában, és senki nem lesz rájuk kíváncsi, majd fogtak és kiszíneztek egyet, amit borzalmasnak találtam. Mondtam, hogy ha erre van szükség, akkor ez az én dolgom, mert én voltam a partnere, és higgye el, érzem is, hogy hogyan kell.
MN: Olyan, mint valami örök együttműködés?
YO: Igen, de csak nagyon kicsit színezek rajtuk.
MN: Saját maga is foglalkozik még művészettel?
YO: Persze, szerencsés vagyok, mert sok meghívást kapok mostanában. Képeket, fotókat állítok ki. Nagyon elfoglalt vagyok, mert John kiállításai mellet a sajátjaimat is szerveznem kell. Koppenhágában kezdtem az idén, az a kiállítás utazik most a világban. Közben anya is vagyok, de hál´istennek Sean dolgai nagyon jól mennek, így nem kell izgulnom érte.
MN: Létezik olyan, hogy modern anyatípus?
YO: Sokat változott a helyzet, mert a férfiak sokkal több figyelmet szentelnek a családnak. A Central Parkban sok férj egyedül sétáltatja a gyermekét, és ez tetszik. John is azt mondta mindig, hogy élvezi a dajkaságot és a háztartást. Ám még mindig nem könnyű a nőknek, mert nem igaz, hogy a szüléssel manapság természetesen jön az anyaságra való érettség.
MN: Tudja, hogy az Interneten olvasható az ön évi programja?
YO: Tényleg? Nem tudtam, ezt nem én csinálom. Nem sokat nézem a webet.
MN: De az Arcon című munkát ön csinálta a hálón?
YO: Ja, tényleg. Az egy művészeti esemény volt az Interneten. Azt gondoltam, érdekes dolog kipróbálni mint művészetközvetítő közeget.
MN: Hasznos közeg?
YO: Hajtogatjuk, hogy világfalu lesz belőle, meg minden, és a hatvanas évek generációjának összes álma megvalósul általa. Ebben az a különös, hogy ugyan még mindig azt gondoljuk, mi "hatvanasok", hogy egyszer megvalósulnak az eszméink, de azt nem sejtettük, hogy így is megtörténhet majd, egészen más formában.
- sisso -
