Engedjétek hozzám – Bernardo Bertolucci visszatérése

  • - ts -
  • 2013. június 13.

Film

Az olasz mester közel tíz év után forgatott ismét filmet. Kritikánkból kiderül, miért szomorú az Én és te, és miért jó nézni mégis, arról pedig, hogy miért hallható a filmben egy David Bowie-dal olasz verziója, interjúrészletünkben maga a rendező vall.

Végigfutván az életmű kiemelkedő darabjain (Az utolsó tangó, Huszadik század, Hold, Oltalmazó ég), gondolhatja bárki nyugodtan, hogy egy mindenre elszánt giccsőrrel van dolga, aki jó áron váltotta be alacsony címletű papírpénzre, mondjuk, Pasolini hagyatékát, s nem is jár messze a valóságtól e gondolat, ám a maestro mégsem intézhető el ennyivel. Olyan holmik ezek ugyanis, amik minden nyavalyájuk ellenére, pontosabban minden nyavalyájukkal együtt velünk maradnak még jó darabig. Szerethetők, vitathatók, hivatkozhatók, alig is kikerülhetők (vagy csak direkt).

Így van ez – vélhetően valamivel kurtább időszeletben – Én és te című új filmjével is. Akkor sem elfecsérelt idő, ha néha falra mászunk tőle.

Az Én és te kamaradráma, egy bestseller átgondolt adaptációja, a magát egy hétre – puszta szabadságvágyból – pincébe rekesztő kamasz fiú és heroinista nővére története. A regény gátlástalan giccs, a film pedig önfeledt giccs – van különbség: az utóbbi javára, s e különbség nem is abból fakad, amit a film kedvéért átírtak az eredetihez képest.

false

Alapból rossz minden: a bejárandó utat a felállás oly egyértelműen jelöli ki, hogy már az első pillanatban tudható, erről nem lehet letérni, innen nem lesz kigázolás. Felnőtté válást, felnőttködést és gyerekeskedést látunk, rivalizálást és szeretést, tehetetlenséget és reményt, egymásra találást és ugyanabban a szent szúrásban elszakadást, szúrást szerencsére nem, ráutaló magatartást igen. Mindennek elővezetésében Bertolucci – mondhatjuk, szokásától eltérően – visszafogottnak tűnik, ami mindenképpen dicséretére válik. Csakhogy nem végig van jelen e visszafogottság, Bertolucci néha egész egyszerűen eltűnik a pince homályában, ott van, de felhagy a munkával. Csak gyönyörködik – kétségkívül elragadó – fiataljai fiatalságában. S ilyenkor a kis művészek játszani kezdenek, márpedig egy elvonási tünetekkel küzdő nőt és egy zavarodott kamaszt irányítás nélkül könnyen túl lehet játszani. Ilyenformán néhol finom drámát, néhol pedig harsány drámázást kapunk helyes ifjak előadásában. Hullámzó filmet.

Csakhogy helyes fiatalt – hitünk szerint – ezret lehet találni akár egyetlen szereplőválogatáson is. Nagyformátumú alkotót meg egyet sem; Bertolucci viszont az, az elején felsoroltakkal együtt is. Már amikor odafigyel. Így az Én és te nem a lehetséges kijárataitól olyan szomorú, hanem csak úgy magától. Az öregségtől. Viszont jó akkor is nézni, amikor épp a kulisszákat hasogatják benne.

 

„23 éve, Los Angelesben”

MN: A Space Oddity című David Bowie-dalnak mind az olasz, mind az angol nyelvű változata hallható új, Én és te című filmjében. Miért?

false

BB: Ez az olasz szinkronizáló kultúra kritikája. Hogy mi mindent olaszosítani akarunk. Én voltam az egyik első a szülőhazámban, aki eredeti hanggal forgatott – ma már a fiatal filmes generáció többsége, hál' istennek, követi a példámat. Nagyon fontosnak tartom az originalitást a színészek dialógusaiban is. Az Utolsó tangó Párizsbanból például anno két párhuzamos vetítést szerveztem a kritikusoknak, az egyiket eredeti hanggal, a másikat szinkronizálva. Sajnos, a meghívottak nagy része igazi olasz lévén az utóbbit választotta, pedig én nem győztem mondani, hogy Marlon Brando hangjáról maradsz le így. Visszatérve Bowie-hoz, a Space Oddity című szám nagyon fontos darab, és ezért egy igencsak hangsúlyos jelenetben használom, amikor a fiatalok igazán egymásra találnak. Méghozzá az olasz változatot, hiszen az magában is egy elég különleges valami, ráadásul személyes emlékem fűződik hozzá. Úgy huszonhárom éve Los Angelesben az egyik olasz barátommal azt tettük, ami ott – a filmkészítés után közvetlenül – a legkézenfekvőbb elfoglaltság, fel-alá furikáztunk valamelyik sugárúton. Ő tette be ezt a számot az autó CD-lejátszójába, és azóta nem tudtam szabadulni tőle. A film végén az angol verzió megismétlésével csak mindenkiben tudatosítani akartam, miről is van szó.

-szr-

Az interjú többi szerfelett izgalmas része nyomtatott kiadásunkban olvasható. A fényképet Szalkai Réka készítette.

Neked ajánljuk