Bereményi Géza Eldorádójában 1945 és 1956 között látjuk a Teleki téri piacot és vidékét, amely már csak nyomokban őriz egy letűnt világot, a háború előtt itt élő, kereskedő csóró zsidókét. A főváros módos zsidói az Újlipótvárosban, a kőgazdagok budai villákban, a szegényebbek Erzsébetvárosban laktak, a legszegényebbek meg a Józsefvárosban. Róluk vagy egy részükről tán még a nagy tudományú statisztikai hivatal sem tudott, lévén a nagy többség Galíciából, a pogromok elől menekülve, a 19. század végén–fordulóján betelepült „pólisi”, akinek nem telt a honosításra. Az első nemzedék még nem beszélt magyarul, a jiddis volt az anyanyelve, zsúfolt bérkaszárnyákban, patkányok-poloskák között, klasszikus proletárnyomorban élt, de a második–harmadik generáció jórészt már asszimilálódott, egyről a kettőre lépett, kódisból kisegzisztencia lett. Meghonosodott és fogalommá vált a „Teleki téri zsidó”. Sok ezren lehettek, talán néhány tízezren is, mert ha eldobtál egy követ a téren, jó eséllyel zsinagógát találtál el. Pontosabban egy-két lakásból kialakított szerény imaházat, ahol a szülőföldjükről magukkal hozott vallást gyakorolták.
A Teleki 22. szám alatti „kloyz” a Csortkovból jött hászidoké volt, és Jancsó Miklósnál tűnt fel először a vásznon, amikor a Kövek üzenete sorozatban bejárta a történelmi Magyarország elnéptelenedett, pusztuló zsidó temetőit, zsinagógáit. Ennek az 1911-ben alapított imaháznak a sorsa is a vészkorszakban pecsételődött meg, de Gláser Jakab csodával határos módon átmentette a kommunizmus évtizedein a rendszerváltásba, ami elhozta a pesti zsidó világ (meg az antiszemitizmus) reneszánszát. „Juci bácsi” 2006-ban, 94 éves korában meghalt, de szerencsére a fiatalabb nemzedékek nem vették magukra azt a szégyent, hogy hagyják elveszni az örökségét. A Zsidó Filmfesztivál egyik sikerfilmje az örökség átvételéről, a közösségépítésről, az élő hagyományról szól. Spitzer Barbara munkájában még mindig itt lakó vagy már elszármazott idős szemtanúk emlékeznek szüleik, nagyszüleik, saját gyerekkoruk világára, rabbik és történészek beszélnek a hely múltjáról, a hászid „szefárd” rítusról, az ittenieket is érintő kamenyec-podolszki népirtásról. A legérdekesebb mégis az új generáció térfoglalása, az önkéntes munka az imaház rendbetételéért, történelmi emlékeinek felkutatásáért, a hétköznapi élet és az ünnepek. A zsidó vallás nagyon szigorú és szabályozott, ami sokakat elriaszthat, de ennek itt nyomát sem látni. Nyilván a hely szelleme, a lepattant, ugyanakkor életteli „nyócker” és egy szegényebb közösség eleve földközelibb vallásgyakorlása együtt teszi azt a vonzó szabadságot, fésületlenséget, aminek láttán a néző szeretne ehhez a közösséghez tartozni. Ez persze Spitzer Barbara érdeme is, mert a – számos közreműködővel, szinte közösségi filmként készült – Teleki téri mesék nem akarja jobb színben feltüntetni, kifésülni sem a látványt, sem a szerkezetet, hanem hagyja szabadon beszélni (akár politikailag nem egészen korrekt dolgokat is) a szereplőket; úgy informatív, hogy nem érezzük a tanító célzatot, főként pedig hagyja élni és magáért beszélni a helyet.
