Mellbevágó, erős film az Éhség, nem árt óvatosnak lennünk vele - vagy legalább tudatosítani magunkban, hogy mit veszünk be a művészi élménnyel együtt. Annál is inkább, mivel McQueen az 1981-es éhségsztrájk és Bobby Sands éhhalálának kontextusba helyezésével nem sokat bíbelődik - a brit kormány például kizárólag a börtönőrök képében jelenik meg és Margaret Thatcher hangján szólal meg. Pedig sem az előzmények, sem a következmények felidézése nem tanulság nélküli - már csak azért sem, hogy legalább esélyünk legyen a film állításainak igazságán elgondolkodni.
Az éhségsztrájk ugyanis fordulópontot jelentett az északír konfliktus történetében. Közvetlen kiváltó oka a brit kormánynak az a döntése volt, amely 1976-tól megvonta a politikai státuszt a republikánus (azaz Észak-Írország és Írország egyesítéséért erőszakkal is küzdő) foglyoktól. Az IRA, az Ír Republikánus Hadsereg elítélt tagjai mindaddig különleges körülmények közt, szokatlan kiváltságokat élvezve, egyfajta önkormányzat keretei közt töltötték le büntetésüket. A mozgalom számos vezetője és közkatonája e börtönéveknek köszönheti ideológiai, katonai, politikai vértezettségét; az IRA stratégiáit, céljait, politikáját a 70-es évek elején a börtönben dolgozták ki. A Maze ahelyett, hogy felszámolta vagy semlegesítette volna a republikanizmust, inkább az egyeteme lett.
A politikai státusz megvonása ellen az elítéltek az egyetlen rendelkezésükre álló eszközzel harcoltak: a testükkel. Az első nem politikaivá lett fogoly nem volt hajlandó magára ölteni a börtönuniformist: ez volt a blanket protest, a "lepedőtiltakozás" kezdete. Amely 1978 nyarán a dirty protestbe, a "mocskos tiltakozásba" torkollt. A foglyok a rendszeres brutalitás elleni tiltakozásul összetörték cellájuk berendezését, és nem voltak hajlandók kimenni a közös helyiségekbe (a legsúlyosabb veréseket ugyanis ezekben, például tisztálkodás közben kapták). De az IRA-nak a falra kent szaron kívül más eszközei is voltak. "Készek vagyunk meghalni a politikai státuszért. Azok, akik ezt el akarják venni tőlünk, készüljenek fel arra, hogy ők is ugyanezt az árat fogják fizetni" - üzenték a foglyok a külvilágnak 1976 tavaszán. Az éhségsztrájkok alatt - a börtönlakók instrukcióit követve - az IRA legalább 15 ír rendőrt és ugyanannyi brit katonát gyilkolt meg; az erőszakhullám közel 40 civil életét is követelte.
McQueen filmje valahol itt veszi fel a fonalat: a börtön vezetésével folytatott meddő tárgyalások és a dirty protest kifulladása idején. A Thatcher-kormány hajthatatlansága, s a külvilág tiltakozásának lanyhulása nem csak a politikai státuszért folytatott küzdelem, de az egész mozgalom vereségét sejtette. A republikanizmus politikai kudarcát.
E holtpontról a mozgalmat Bobby Sands, a Maze foglyainak parancsnoka mozdította ki - nagyrészt egyébként az IRA akkori vezetése, az Army Council akarata ellenére. Az éhségsztrájk - a tíz halott - addig elképzelhetetlen tiltakozáshullámot indított el, s az erőszak újabb köreibe taszította a tartományt. Hallatlanul megnövelve népszerűségét, revitalizálta az IRA-t. És átalakította az északír politikát. A már haldokló Sands ugyanis - az Anti H-block koalíció jelöltjeként - elindult egy időközi választáson a londoni parlamentbe. A katolikus választók egyöntetűen felsorakoztak mögötte (szemben az addig legnépszerűbb, mérsékelt katolikus párt, az SDLP jelöltjével): s ez el is döntötte a republikánus mozgalom ősrégi vitáját önmagával arról, hogy vajon legitim lenne-e a részvételük az ország demokratikus intézményeiben. "Ki hinné azt el igazából, hogy a szavazóurnák segítségével meg tudjuk nyerni ezt a háborút? De tiltakozna-e bárki is, ha azt mondom, az egyik kezünkben a szavazócédulával, a másikban az Armalite-tal, átvesszük a hatalmat Írországban?" - fogalmazta meg a Sinn Féin, az IRA mindaddig jelentéktelen fedőpártjának 1981-es kongresszusán az új stratégiát Danny Morrison, Sands kampányfőnöke. (Az Armalite az AR-18-as géppisztoly közneve.) A Sinn Féin (az IRA) belépett az északír választási, tehát demokratikus politikába - miközben megmaradt terrorszervezetnek is. Az irányváltás legfontosabb szerzői Gerry Adams és Martin McGuinness voltak - az 1998-as belfasti rendezés aláírói. És az IRA felszámolóbiztosai.
A fentiek szerint Sands nem valami gandhista mártír volt, és nem szent - jóllehet a film számos ilyen képi utalást is tesz; a foglyok például, megannyi lesoványodott, szakállas, fehér lepelbe burkolt férfi, Jézus Krisztusra és a szentekre emlékeztetnek. Hanem elsősorban politikai géniusz: egy váratlan, ám a legjobb időben megtett politikai húzással gyökeresen új irányt szabott a történelemnek. Másodsorban pedig katona, sőt hadvezér, aki háborút vívott, és a gyilkolásra éppúgy készen állt, mint a halálra. Semmiképpen nem terrorista; ahogy az IRA sem orgyilkosok és szervezett bűnözők bandája, akik a békés rendezést 30 éven át éppenséggel akadályozták. McQueen főhőse, s a nagyszerű Michael Fassbender ezt a Bobby Sandset mutatja: a fanatikus harcost és a karizmatikus politikai vezetőt, akit a dac, az ellenállás, a defiance minden szenvedés elviselésére képessé tesz; aki szinte élvezi. Ezt a Bobby Sandset adja ki a majd' 20 perces, vágatlan, egy kameraállásból fotózott beszélgetés a pappal, amely a republikánus mozgalom minden korabeli dilemmáját tárgyazza. És hiába a film hátborzongató realizmusa, hiába, hogy McQueen az egykori foglyok elbeszélései alapján pontosan rekonstruálta a börtön minden szegletét, s napi rutinjának minden brutalitását - ez akkor is a történet és Sands politikai személyiségének republikánus értelmezése marad. Hiteléért még a film minősége sem szavatol.
Forgalmazza a Mozinet
