Magyar Narancs: A díjazott kötet a rendszerváltásról szól: a keleti blokk ha nem is összes, de számos országát megemlíti benne. Mennyire kellett írás közben történésszé is válnia?
Dalos György: Történésznek anynyiban muszáj lenni, hogy a rendszerváltás, bár magunk láttuk és éltük át, történelemnek számít. Nem voltak tudományos aspirációim, csak el akartam mondani oknyomozás nélkül a történelmet. Itt van a történelemnek ez a bizonyos szelete, a rendszerváltás - a Varsói Szerződés hat tagállamáról van szó a könyvben -, amit szerencsém vagy épp pechem volt megélni, és ezt próbáltam történész-szemmel és írói kézzel megragadni. Az írói kéz annyit tesz jelen esetben, hogy engem jobban érdekelnek olyan részletek, amik esetleg egy történészt nem foglalkoztatnak. A rendszer bomlása Moszkvában indul el, de az első látható jelei Lengyelországban, majd Magyarországon mutatkoznak. Engem például a kerekasztal, ami Lengyelországban iskolát teremtett, mint bútordarab is érdekelt. Megkérdeztem számos lengyel történészt és újságírót róla, de senki nem tudott semmit. Aztán a lengyel netről sikerült lehalásznom a paramétereit: milyen fából készült, hány szék tartozott hozzá, és mire használták. Ez egy történész számára lehet, hogy teljesen lényegtelen, én meg azt gondoltam, ha egy pártvezetés ilyen stílusérzékkel válik meg a hatalomtól, akkor arra íróként figyelni kell, mert ez adja meg az események dramaturgiáját.
MN: Nagyon eltérő volt a dramaturgia az egyes országokban?
DGY: A hat országban, minden hasonlóság ellenére, nem ugyanaz történt 1989-ben: mindenhol az adott történelmi hagyományból nőtt ki az új, és olyan mértékben sikerült a rendszerváltás, amennyire a társadalom érett volt rá.
MN: Ön élt a Szovjetunióban, Magyarországon és Németországban. Mennyire írta meg másképp azoknak az országoknak a történetét, ahonnét voltak személyes tapasztalatai?
DGY: A személyes tapasztalatom Magyarországon kívül a Szovjetunióról volt a legerősebb, ott tanultam öt évig. Az NDK-ban otthon voltam a demokratikus ellenzék köreiben, viszont csak kisebb tapasztalataim voltak Csehországgal, Lengyelországgal, Romániával és Bulgáriával kapcsolatban. Az ilyen országok esetében sok mindent menet közben értettem meg, például azt, hogy miért nyomja el minden diktatúra a kisebbséget és a kisebbségi kultúrákat: nem feltétlenül azért, mert pikkel rájuk, hanem mert minden, ami más, zavaró. A másik dolog, amit megértettem például a román-magyar vita kapcsán: a két ország ellentétét a hetvenes-nyolcvanas években mélyítette egy modellvita is, az, hogy hol mit művelnek szocializmus címén. Az egyik modellben még a vécén is a pártvezető képe lógott, a másikban csak nemzeti ünnepeken voltak láthatóak ezek a jelképek. Egyértelmű lett számomra, hogy bármi is történik ezekben az országokban, az alapvető nemzeti mentalitást nem lehet megváltoztatni.
MN: Miért maradt ki Jugoszlávia?
DGY: Nem írtam bele, mert Jugoszlávia szuverén állam volt. Ugyanazokkal a hatalmi mechanizmusokkal működött, mint a szovjet típusú rendszerek, de nyitottabb volt: a jugoszláv rendszer az 50-es évektől szabad nyugati utazást biztosított, szabadabban bánt a sajtóval, bár ez egyáltalán nem zavarta a diktatúra gyakorlásában: az első időszakban Jugoszláviában éppúgy voltak lágerek például, mint a Gulagon.
MN: Mennyire volt tudatos döntés eredménye, hogy a könyv a rendszerváltás után 20 évvel jelenjen meg?
DGY: Ez a kiadó stratégiája, a német piac beáll az ilyen évfordulókra, de az évfordulós munkák közül az enyém az egyetlen, ami nemcsak az NDK-val, hanem a Varsói Szerződés többi tagállamával is foglalkozik. A könyv eseményei sem 89-ben kezdődnek. Azzal a szovjet mechanizmussal foglalkozom, ami Csernyenko temetése után indul el, amikor az új főtitkár, Gorbacsov magához rendeli a testvérországok vezetőit, és beszédet tart. Én csak rekapitulálom, hogy a jelenlévők a felszólalások sorrendjében mit mondanak, és mi a helyzet 85-ben. 1986 júliusában egy politikai bizottsági ülésen azt mondja Gorbacsov, hogy ők semmiféle vezető szerepet nem akarnak már vállalni a többi ország fölött. A rendszerváltás kapcsán tehát azt a drámát írom meg, hogy mi van akkor, amikor Moszkva lényegében azt mondja ezeknek az országoknak, hogy fel is út, le is út, menjetek, ahova akartok. Ezen belül is az foglalkoztatott leginkább, hogy mit csinál a vezető réteg, amikor egy ilyen kihívással szembesül, hogy a Szovjetunióból jön a liberális reform, náluk erősödik a belső ellenállás, és nem számíthatnak arra, hogy a tankok megmentik őket. Akik ezt felfogták, tudták: minden elveszett. A másik dolog, ami nagyon érdekelt: hogy egy politikus, amikor beindít egy folyamatot, meddig tudja kontrollálni, mennyiben csinálja ő a történelmet, illetőleg mennyiben csinálja a történelem őt?
MN: A rendszerváltásról az önéhez hasonló léptékű összefoglaló mű még nem jelent meg, pedig eltelt húsz év. Ön szerint mi lehet ennek a magyarázata?
DGY: Az a gyanúm, hogy elfelejtették. Ha az ember a kezébe veszi a rendszerváltás éveinek sajtóját, furcsa dolgokat tapasztal. Minden forradalmi horderejű változásnak két eleme van: a törés és a folyamatosság. A törést az országokban csak bizonyos pontokon lehet látni, míg a folyamatosság teljes. És ezzel nem azt a hablatyot akarom ismételni, hogy nem történt rendszerváltás, mert ahol tulajdonváltás történik, ott rendszerváltás is történik. Mégis: ha kezünkbe veszünk egy román újságot, a forradalmi napok alatt nyomtatottak egyikét, azt látjuk, hogy három oldalon át forradalom van, a negyediken meg ugyanaz a folytatásos regény, ami Ceausüescu idejében indult. A magyar 56-os sajtóban ennek a folyamatosságnak nyoma sincs, a sajtó nyelve akkor egyik napról a másikra megváltozott. Minden valamirevaló nagyobb forradalomban a törés az erősebb, és a folyamatosság terjed később, búvópatakszerűen. Magyarországon és Lengyelországban, ahol az ellenzéki erők a legérettebbek és felkészültebbek voltak, az emberek hatvan százaléka ment el szavazni az első szabad választásokon, míg Romániában ez kilencven százalék volt. Az aktív résztvevők is hamar csalódtak, nem az történt, amit akartak: nem akarták a Szovjetuniót és a függést, akartak viszont demokratikus intézményeket, de azt a kérdést, hogy szocializmust vagy kapitalizmust akarunk-e, akkoriban senki nem tette fel. Tele volt a sajtó és a világ harmadik utas elméletekkel. Eltelt húsz év, nem ideológiákban gondolkozunk már, hanem "jobb"-ban meg "rosszabb"-ban. Amíg 89 egy csomó embernek emelkedést jelentett, addig más csoportok, s nem okvetlenül a korábbi elitek, lesüllyedtek. Ebből adódnak a csalódások és a szociális feszültségek, ami alapja a politikai feszültségnek is. Ráadásul az előző rendszer a tényleges szabadságkorlátozások mellett kitermelt egy szubjektív államfüggést: a lakosság abból indult ki, hogy az állam felelős mindenért. A szabadsághiány mellékterméke a felelősséghiány lett. Mi nem voltunk igazán polgárok, még polgárjogi emberek sem, nem voltunk független egyedei egy demokratikus rendszernek, akik képesek a saját sorsukról dönteni és vállalni a kockázatot. A változások pedig nem a szeplőtelen fogantatás jegyében zajlottak. Az eredeti rendszerváltó, emberjogi mozgalmak a politikában sehol nincsenek többé, nemcsak az SZDSZ szűnt meg, a Charta 77 is múzeum mára, a Solidarnosc kicsiny szakszervezet a többiek között, pedig anno még Moszkva is reszketett tőle. Szellemileg is megromlottunk, a 70-es, 80-as években szabadabban gondolkoztunk, mint ahogy beszéltünk, most meg fordítva történik a dolog.
MN: A lipcsei könyvvásáron az "Európai népek közötti megértés" díját kapja a könyv.
DGY: Mindkét német könyvvásárnak van közéleti irodalmi díja. Frankfurtban a Német Könyvkereskedelem Békedíja a neve, Lipcsében pedig ez. A 90-es években alapították, egy műre koncentrál, bár udvariasan mindig hozzáteszik, hogy azért az egész életműről van szó. Meg vagyok hatva, hiszen előttem Kertész Imre és Nádas Péter kapta meg, jó társaságban érezhetem magam. Azzal hízelgek magamnak, hogy a díjnak nem csak irodalmi szerepléseimhez van köze: minden bizonnyal az 1999-es frankfurti magyar fővendégségnek is szól, amelynek irodalmi kurátora voltam, és talán még inkább annak, hogy 2008-ban a lipcsei vásár horvát fővendégségének előkészítésében működtem közre, a nevem tehát íróként, történészként és kultúrmenedzserként is forgalomban van.
MN: Magyarul is olvasható lesz a könyv?
DGY: Két részlet jelent eddig meg belőle, egy az Élet és Irodalomban, a másik a Lettrében. Arra nem volt időm, hogy magyarul is megírjam a könyvet, én meg nem szoktam magamtól kiadóknál jelentkezni, megvárom, míg ők jelentkeznek.
MN: Így történt ez januárban magyarul is megjelent könyve, a Világ proletárjai, bocsássatok meg! esetében is, ami már 1993-ban megjelent Németországban. Ebben a könyvben egyenesen az állítja, hogy nem lehetséges a demokráciáról viccet gyártani.
DGY: Igen, azokban az országokban ugyanis, ahol a rendszer tekintélyuralmi vonásai erősebbek, vagy autoriter személyiségek nagyobb szerepet játszanak, több vicc van. Épp ezért Oroszországot, Ukrajnát és Romániát leszámítva kihal a vicc. Az internet hemzseg a politikai viccektől, de ezek a leggyengébbek az összes vicc közül, többségük vándorvicc, azaz korábbi diktátorokról szabták át mai politikusokra. Nagyon durvák és obszcének, a régi viccekben legalább volt valamilyen felhőtlen szemtelenség, volt kockázat mögötte, és volt a társadalomnak egy közös titka: hogy a király meztelen. Ezért volt bennük, még a gyengébbekben is, szellem. Nem tudom, lesz-e még olyan vicckultúra, ami az átkosban volt, ma Magyarországon nem látok néphumort. Egy vicckultúra, ami a gyengék és buták ellen irányul, lélektanilag azt tükrözi vissza: az emberek tele vannak félelemmel, hogy ők maguk gyengék és ostobák.
MN: Most Berlinben sok német nyelven író magyar jelentős irodalmi sikereket ér el. Idén Terézia Mora, 2008-ban Forgó Léda kapott Chamisso-díjat.
DGY: A német könyvpiacon hagyományosan erős volt a magyarok jelenléte, a németre fordított kelet-európai könyvek számát tekintve harmadikak voltunk az oroszok és a lengyelek mögött. A 2000-es évek elején pedig volt a Német Könyvkiadó Egyesületnek egy toplistája, hogy melyik országból származó könyveket fordítanak le leggyakrabban németre: Magyarország bekerült az első húszba. Németországban igazi Márai- és Kertész-kultusz van, a magyar könyv divat lett - minden magát valamire tartó kiadó keresett magának magyar házi szerzőt. Ma évente 15-20 magyar könyv jelenik meg német nyelven, így a fiataloknak, első kötetesként nagyobb esélyei vannak, s a magyar irodalmat gyakran a hazai megjelenéssel egyidejűleg veszik tudomásul, ami különösen a romló piaci helyzet mellett nagy szó.
