Régóta foglalkoztat bennünket a kérdés, hogy vajon a magyar filmesek miért kizárólag sok százmilliós költségvetésű, államilag támogatott nagyjátékfilmekben gondolkodnak, és miközben vizuális kultúrában élünk, amely számos (köztük sok olcsó) csatornát kínál fel a tehetséges, mondanivalóval rendelkező filmkészítőknek, miért nem élnek ezekkel is.
Mindezek mellett jó pár példát ismerünk a filmtörténetből arra, hogy valaki a saját pénzén, a barátaival készít játékfilmet, amelyen mégsem az olcsóság, hanem inkább csak a tehetség látszik, és amely aztán jelentős kritikai és/vagy közönségsikert képes elérni. Például az alább, a kérdéseinkben is felsorolt Primer, amely az elmúlt 15 év egyik legjobb időutazós sci-fije, mindössze 7 ezer dollárból készült, ami a mai árfolyamon kábé 2 millió forint (a film bevétele pedig 545 ezer dollár lett). Ennyit, úgy véljük, a legtöbb filmrendezőnek össze kell tudni szednie élete álmára – ahogyan számos magyar író, festő vagy rockzenész is megtette és megteszi ezt az áldozatot a művészete érdekében. Ami nagyon jó, az így is, úgy is áttör.
Ez persze generációs kérdés is, hiszen ma már vannak fiatal filmesek, akik ugyanígy gondolkodnak: legyen elég itt most Reisz Gábor minden szempontból sikeres filmjét, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant említeni, amely nem állami támogatással készült.
Magyarországon tovább élezi a helyzetet, hogy az állami támogatást elosztó Filmalap döntőbizottsága nem demokratikusan megválasztott testület, és tagjainak megbízatása bizonytalan időre szól, vagyis nincs rendszeres váltás. Az elmúlt időszakban pedig (a sok elégedettnek mutatkozó filmes mellett) többen is panaszkodtak méltatlan, megalázó bánásmódra a Filmalap részéről. Úgy gondoltuk, ezek az esetek a megkérdezett rendezők előtt sem ismeretlenek, de a válaszokból úgy tűnik, mégis érdemes pontosítani. Olyanokra gondoltunk, mint például Nemes Gyula Zero c. filmje, amelyben a Filmalap megváltoztatott egy jelenetet, ahol Orbán Viktor arcképével ékesített görögdinnyét lőnek szét, majd nem válaszolt senkinek arra, hogy miért is döntött így. Vagy hogy Pálfi György Toldiját végül elkaszálták azok után, hogy a döntőbizottság egyszer már igent mondott a gyártására. Vagy hogy Hajdu Szabolcs nem akar többet a Filmalaphoz pályázni annak antidemokratikussága miatt. Hogy Groó Diana szerint azért nem támogatta Tiszaeszlárról szóló filmjét a Filmalap, mert túl sok volt benne az aktuálpolitika. És hogy Andy Vajna ha csak tehette, az elmúlt években folyton minősíthetetlen hangnemben beszélt a legnagyobb, külföldön is legelismertebb élő magyar filmrendezőről, Tarr Béláról.
Mindezek alapján főleg fiatal filmeseknek küldtük ki a kérdéseinket. Igencsak beszédesnek tartjuk, hogy többszöri megkeresés után is mindössze 4-en válaszoltak, ezek a válaszok alább olvashatók. Nem válaszolt Török Ferenc, Pálfi György, Mundruczó Kornél, Nemes Jeles László, Bodzsár Márk, az idősebbek közül pedig Janisch Attila (a Filmalap egyik fő opponense a nyilvánosságban) és Enyedi Ildikó (a mostani fiatal filmes generáció számos tagjának tanára, aki hosszú kihagyás után jelenleg ismét nagyjátékfilmet forgat, melyet a Filmalap támogat).
Kérdéseink az alábbiak voltak:
1. Ma már fillérekből készíthetők akár egy telefonnal is olyan kis- vagy akár nagyobb filmek, amelyeket aztán a YouTube-ra és más videomegosztókra feltöltve egy filmkészítő potenciálisan óriási tömegeket érhet el, és még pénzt is kereshet közben. Jóval többen láthatják így egy filmes alkotásait, mint a hagyományos moziforgalmazásban. Ennek ellenére nem nagyon látjuk, hogy magyar filmrendezőket foglalkoztatná ez a lehetőség. Ön él ezekkel az eszközökkel? Ha nem, miért nem?
2. Ön szerint miért muszáj ma egy filmrendezőnek annak ellenére is közpénzből nagyjátékfilmet készítenie, hogy a filmek állami támogatását lebonyolító Filmalap a rendezők egy részét jó láthatóan megalázó helyzetbe hozza?
3. Számos nemzetközi filmről tudunk (az Evil Deadtől az El Mariachin át mondjuk a Primerig vagy a Taxi Teheránig), amely még magyar szemmel nézve is nevetségesen kevés pénzből készült, mégis kifejezetten sikeres, a mai napig nézhető és sokak által nézett alkotássá vált. Ön gondolkodik abban, hogy ugyanígy, nagyon olcsón, a saját pénzén, barátokkal, úgyszólván a hátsó kertben készítsen játékfilmet? Ha nem, miért nem?
4. Mi úgy látjuk, hogy egy kreatív filmesnek állandóan ontania kellene magából a különféle mozgóképeket, a telefonos etűdtől a sokmilliós költségvetésű nagyjátékfilmig. Ezzel szemben a magyar rendezők mintha kizárólag csak sokmilliós játékfilmben gondolkodnának. Ön keres más utakat is? Hol, és milyeneket?
Szimler Bálint, a közösségi finanszírozással készült Balaton Method rendezője:
| ||
Köszönöm a megkeresést. Ugyanakkor Narancs-olvasóként bevallom, kicsit (na jó, nem is annyira kicsit) szúrják a szememet a kérdésekben előre megfogalmazott ítéletek és megalapozatlan vélemények. 2012 környékén éreztem utoljára reálisnak a Filmalappal szembeni ilyen szintű előítéleteket, azóta azért elég sok minden történt. Messze nem hibátlan a gépezet, de a kultúra területén belül alighanem irigylésre méltó a filmszakma helyzete, még ha ennek nem is kéne mércének lennie, lassan el kell fogadnunk, hogy ez az egyetlen mérce most itthon.
A Zero kapcsáni „nemzetközi botrányról” nem tudok mit mondani, de az már önmagában túlzás, hogy „egy jelenetet” vágatott volna ki bárki is a filmből. De erről Gyula és a Filmalap is eleget nyilatkozott már.
A szakma elnyomottságáról, paranoiájáról nem tudok beszámolni, pedig hidd el, 2-3 éve még én is nagyon aggódtam, hogy mik fognak majd itt történni.
A kérdéseid kapcsán pedig:
1)
A YouTube és egyéb online terek nem a pénzkeresésre alternatívák egy filmkészítő számára, hanem ujjgyakorlat, pótcselekvés, önpromotálás, szórakozás – vagy ezek valamilyen elegye. Mi a magunk részéről a Kodály Method-videókkal éltünk az internet lehetőségeivel, és felüdítő volt a gyors visszajelzésekkel találkozni. Az ehhez hasonló pozitívumok ellenére a YouTube csak egy próbaterem, egy filmesnek még jó ideig a mozi marad a fő terep, cél.
A YouTube-on szerencsét próbáló filmes „még pénzt is kereshet közben” megállapítás pedig sajnos nem igaz. Mindenképp nézz utána, hogy átlagosan mennyit fizet mondjuk 1 milliós nézettségnél a YouTube, de néhány tízezres az összeg. Egy ekkora piacon, mint a magyar, csak az 5-10 legtöbb feliratkozóval rendelkező YouTuber tud megélni, és ők sem filmeket csinálnak, hanem mondjuk videójáték-kritikákat. A YouTube-ra való filmkészítés pedig egész más fajta műfaj, mint egy rendes egész estés játékfilmet csinálni, nem véletlenül nem ott mutatják be őket.
2)
Megalázó helyzetekről nem hallottam. Mikre gondolsz? A „közpénzből filmkészítés” pedig rémes szóösszetétel, az ilyen és hasonló szókapcsolatok ültetik az emberek fejébe, hogy nincs szükség magyar filmre, meg hogy „ne az én pénzemből csinálják”. Az összes európai országban zajlik, igaz, vannak szerencsésebb helyek, ahol mellette még ettől független, piaci alapú filmcsinálás is van.
3)
2008–2014 között csak így csináltam filmeket – barátokkal, szívességekből. Még a Balaton Method is mélyen „áron alul” készült, anyagi haszon nélkül, így részben az is ide sorolható. Ráadásul állami támogatás nélkül. (Utólag a forgalmazás megsegítésére kaptunk támogatást a Filmalaptól.) De nem lehet örökké visszaélni mások lelkesedésével és jóindulatával, hisz azok elsősorban „befektetések”, egymásba, azaz majd akkor is együtt dolgozunk, ha már normális költségvetéssel, profi körülmények között lehet dolgozni. Mert végső soron a közüzemi számlákat utóbbi melókból tudjuk befizetni, és nem abból, ha rendszeresen a „hátsó kertben” forgatunk.
4)
Te hány „telefonos etűdöt” láttál már? :) Az, hogy egy rendező „sokmilliós játékfilmen” gondolkozik, nem jelent mást, csak azt, hogy filmet szeretne csinálni. Egy filmhez 50-100-200 fős stáb tartozik, világítástechnika, hangfelvevő, kamera és millió kiegészítők stb. Kicsit feljebb már leírtam, miért nem lehet mindig low-budget forgatni. Nagyon szimpatikus, hogy többen vissza-visszatérnek ehhez, pl. most nyáron Pálfi Gyuri is újra, de abban biztos vagyok, hogy ő sem ezt tervezi minden következő nyárra. De a Reisz Gabi filmjét is mondhatjuk, amiről minden sajtófelületen ódákat zengtek, hogy „bizony, kiderült, így is lehet filmet csinálni, nem kell hozzá pénz”. Csakhogy nem erről, hanem inkább arról kellett volna beszélni, hogy mennyi ember dolgozott ingyen, éveken keresztül azon a filmen, mennyi szívességet kellett kérni, és milyen alapszintű technikával készült. Az volt benne a romantikus, s nem az a konklúzió, hogy így is lehet filmet csinálni.
Ennyit szerettem volna hozzáfűzni.
És mindenképp nézz utána az Inkubátor-programnak, ami épp arról szól, hogy fiatal rendezők viszonylag kevés pénzből, de nagy szabadsággal csinálhassanak bemutatkozó játékfilmeket.
Reisz Gábor, az állami támogatás nélkül elkészült VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan rendezője:
| ||
1.
A mozifilm és a videómegosztón található kisfilm két külön műfaj. Ilyenformán nem versenyeznek egymással, és összehasonlításuk is szerintem tévút. Rengeteg magyar filmkészítő van, aki ilyen videók készítéséből él, az esetek nagy részében megrendelésre dolgoznak, és igen, ők maximálisan élnek ezzel a lehetőséggel. Én mindenképp mozifilmben, közösségi filmélményben gondolkozom, de nem zárom ki, hogy az interneten fellelhető eszközök segítségével csábítsunk be embereket a mozikba, ahogy ezt a VAN esetében is tettük.
2.
A megalázó helyzetet én nem tudom igazolni, mert sem a Filmalaphoz, sem az MMKA-hoz szakmai vagy egyéb kommunikáció terén soha semmi közöm nem volt, de a rövidebb válaszom, hogy semmi se muszáj. Az olcsó digitális technikának hála rengeteg út van a filmkészítésben, aki nem számol ezzel, és csak a Filmalapban tud gondolkodni, az szerintem nem igazán akar filmet csinálni.
3.
Ez alapvetően filmtől függ. A Taxi Teherán egy speciális helyzetben lévő világhírű rendező sokadik filmje. A többi első film. A VAN esetében nevetséges pénzért dolgozott mindenki, ezt semmiképp se akarom folytatni. Egy stábbal ezt egyszer lehet eljátszani. Egy furcsa változáson megy keresztül most a filmkészítés a digitális filmnek köszönhetően, sokkal könnyebben és egyszerűbben lehet olcsó filmet forgatni, mint valaha, de valódi filmnyelvi hullámot nem okozott egyelőre a mozikban. Szerintem ez idő kérdése.
4.
Az SZFE (Színház- és Filmművészeti Egyetem) alatt tapasztaltam azt, hogy úgy állunk hozzá minden egyes filmhez, mintha az életünk múlna rajta. Minden filmkockáról úgy gondolkodunk, mintha karrierünk egy-egy fontos momentuma lenne, ami nyilván nem igaz. Százéves közhely, de a filmkészítést még mindig filmkészítésből lehet megtanulni. Próbálom elhagyni ezt a szörnyű karrierista szemléletet, és az egészet lazábban felfogni, több irányba nyitni. Rengeteg kis etűdszerű ötletem van, meg szeretném valósítani a nagyját, de nem külön-külön szeretném bemutatni, hanem egy következő mozifilm keretein belül.
Zomborácz Virág, az Utóélet rendezője:
| ||
Igen, mondta a Gyula (Nemes), hogy mi van. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy nem muszáj közpénzből nagyjátékfilmet készíteni. Meg úgy egyáltalán, nagyjátékfilmet készíteni nem muszáj. Nagyon jó dolog, de nem muszáj. (Talán éppen ez a jó benne.)
A többi kérdésére reagálva: ahogy a cukrász is süt otthon egy tepsi pásztortúróst, a villamosmérnök is cserél villanykörtét, a szupermodell pedig fillérekért szép a családi albumban, a képalkotás iránti olthatatlan szenvedélyből én is rendszeresen készítek fotókat és hosszabb-rövidebb filmetűdöket a mobiltelefonommal. Ajánlom figyelmébe az instagram oldalamon elérhető legutóbbi, népszerű videómat, amit a konyhában készítettem (a társasház nem rendelkezik hátsó udvarral), és már tizenhét lájknál tart (de ezt a számot megfelelő marketinggel akár feljebb is lehetne tornázni). (Testületileg megnéztük, életre szóló élmény volt – a szerk.)
Egyébként elsősorban forgatókönyvíró vagyok, tehát kifejezetten szerencsés: az íráshoz – mint ahogy azt bizonyára ön is tudja – még mobiltelefon sem kell, elég toll meg papír.
Remélem, tudtam segíteni.
Ujj Mészáros Károly, a Liza, a rókatündér rendezője:
| ||
1.
Nagyon nehéz eltalálni, hogy pont akkor legyen bekapcsolva a video a telefonomon, amikor felbukfencezik egy kiscica, és amikor földet ér, nagyon cuki arcot vág, vagy valami aranyos hangot ad.
Az erre fordítandó energiákat sok filmes – de nem csak a magyarok – inkább arra használja, hogy forgatókönyvet írjon évekig, aztán sokat dolgozzon, forgasson, vágjon, promotálja a filmjét, ami előbb-utóbb aztán úgyis felkerül az internetre.
Nem tudom, miért ilyen buták a filmesek, de tényleg inkább ezt csinálják, a legális videomegosztókon pedig a cicavideók tarolnak meg a gamerek videói (amik készítése külön létforma), vagy éppen a dél-koreai bárgyú videoklipek és az epic-fail videók.
2.
Én sem értettem nagyon sokáig, hogyan is működik ez a dolog, annak ellenére, hogy 25 éve dolgozom a filmiparban. Miért akarnak a rendezők folyton újabb és újabb filmeket csinálni? Most, hogy elkészült az első nagyjátékfilmem, kezdem érteni. Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy nem tartozom azok közé, akiket Filmalap megalázott volna.
A lényeg szerintem az, hogy egész egyszerűen jó, élvezetes az a folyamat, ahogy megszületik egy film. Addiktív. A legjobb dolgok egyike, ami például velem valaha történt, a Liza, a rókatündér megszületése. Az összes nehézsége ellenére maga a folyamat csodálatos, a felmérhetetlen energiák miatt talán, amiket munkatársaimmal együtt tettünk a filmbe. Egy percét sem bánom a filmre fordított időnek, és az elmúlt nyolc év igazán tanulságos volt. A kritikai és nézői reakciók, a fesztiválsikerek pedig az extra bónuszt jelentik, a fikázó kommentekkel egyetemben. Teljesen őszintén: alig várom, hogy ismét – ha kell – éveket áldozzak az életemből egy következő filmre. Ha ezután nem csinálhatnék filmet, azt azért is sajnálnám, mert a Liza elkészítése alatt megtanult dolgokat nem tudnám felhasználni. Ezek persze abszolút önző szempontok.
Más. Amikor gyerek voltam, sőt tizenéves, nehezebb dolog volt filmet csinálni. Az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig készült magyar filmek az elkészülésük körülményeitől függetlenül tartalmaznak elvitathatatlan remekműveket, ma is érvényes üzenettel. Akkor pedig reményt adtak a túlélésre.
Aztán. Van egy nagyon klassz dokumentumfilm az American History X létrejöttéről. Tony Kaye-t, a film rendezőjét aztán tényleg vérig alázták a producerei. Vagy van egy másik tanulságos film arról, hogyan nem forgatta le Terry Gilliam a Don Quijote filmváltozatát. Mindketten azóta is forgatnak, nem adták fel. Ugyanakkor. Én reklámok rendezéséből élek, amihez képest a kis- és nagyjátékfilmkészítés anyagilag egyáltalán nem éri meg, szóval elmondható az is, hogy nem kifejezetten pénzért csinálom.
Összefoglalva: alighanem egy erősen addiktív tevékenység a filmkészítés, és mint ilyen, egyfajta kóros elmeállapot lehet, talán olyasmi, mint a szerelem, ami a sok, irracionálisan viselkedő egyén cselekedeteire magyarázatot adhat.
3.
Nincs szerintem olyan filmmel foglalkozó ember, aki ne csinált volna hasonlót életében, ha máskor nem, hát gyerekkorában.
Ugyanakkor bármilyen tartalomra nem erőszakolható az olcsó forma. Gondoljunk csak az Inland Empire (David Lynch) vagy a Public Enemies (Michael Mann) kudarcára – ezek persze nagyon drága olcsó filmek voltak.
A kisfilmjeimmel sok mindent kipróbáltunk annak idején.
6 kisfilmet forgattunk bármilyen állami támogatás nélkül.
3 kisfilmet elenyésző állami/stúdió támogatással.
2 kisfilmet úgy, hogy több volt az állami támogatás, mint a saját önrész.
2 olyan kisfilmet forgattam összesen, amibe saját magam nem fizettem be pénzt.
Amikor egyszer egy kultúrával foglalkozó megmondóembernek elárultam, hogy mennyit fektettem be a kisfilmjeimbe, azt mondta, idézem: „Hát te nem vagy normális.”
(Ezeknek a filmeknek a zömét meg lehet nézni a Dazoo-n, az Indavideón és itt: www.umkaroly.com.)
A filmkészítés legolcsóbb formája is nagyon drága. Ugyanis időt, eszközt kell kunyerálnod másoktól a filmedre. Rengeteg szívességi tőkét használsz fel, amit hosszú távon nem árt meghálálni. A munkatársaid, a stábtagok, a színészek, amennyiben kedvelnek, vagy szeretik azt, amit csinálsz, végtelenül jó fejek tudnak lenni, és segítőkészek, de evvel nem feltétlenül jó sokáig élni vagy visszaélni. Hosszú távon pedig nem is lehet.
4. Nem ismerjük egymást, így nem tudom, miért gondolják azt, hogy kinek mit kellene ontania magából. Persze lehet, hogy nagyon sok filmes ont, csak nem köztudott ez róla, pedig pont ont. Vagy van, aki évekig nem csinál semmit, aztán hirtelen csinál egy remekművet. Nincsenek szerintem a mozgókép készítésére vonatkozó efféle receptúrák. Ami engem illet, azt sem tudom megállapítani, mi számít ontásnak.
Az biztos, hogy csak a Liza kapcsán ebben az utóbbi egy évben készült: 1 trailer, 3-féle tv-spot, 4 videoklip, 2 videobeszámoló 2 filmfesztiválról, 3 db kisfilm, amiben megköszöntem olyan fesztiváldíjakat, amiket nem tudtam személyesen átvenni, werkfilmek, promóciós videócskák, amikhez valamilyen formában közöm volt, Lizától függetlenül 8 db reklámfilm, egy forgatókönyv, 2 új filmterv, egy tévésorozat teljes vizuális koncepciója. Miközben 7 db filmfesztiválra utaztam el, és kb. ugyanennyi közönségtalálkozón vettem részt, rengeteg interjút adtam újságoknak, rádióknak, televízióknak, blogoknak. Nincs szinte egyetlen olyan nap sem az évben, hogy valamilyen formában ne gondolkodnék mozgóképről. De tényleg nem tudom, hogy ez ontásnak számít-e?
