A Dardanellák, azon belül Gallipoli olyan az I. világháborúba a brit hadsereg részeként bekapcsolódó ausztráloknak, mint nekünk az Isonzó, gyászolják is a mai napig a vereséggel végződő csaták sorában odaveszett tízezer fiatalembert. Ha a Peter Weir filmklasszikusában (Gallipoli) már tárgyalt szomorú történethez egy ausztrál kötődésű filmsztár nyúl, első játékfilmjét rendezve, akkor úgy gondolná az ember, hogy valami személyes közölnivalója van. Ám ha volt, azt nem ebben a filmben mondta el Russell Crowe. Mert ez a mű egy alig álcázott üzleti vállalkozás, amelybe sok-sok török pénzt nyomtak a koprodukciós partnerek, és cserébe látni is szerették volna, ahogyan az említett csatákban elesett fiainak holtteste után – a háborút követő antant megszállás idején – kutató ausztrál apában növekszik a tisztelet a hősi török nép irányába. Aki, ha a száraz ausztrál vidéken ki tudja ingázni, hogy hol legyen a kút, a csatamezőn is elég, ha húsz másodpercig szomorúan maga elé néz, jönnek neki a látomások, a földre bök, és tényleg mindjárt kiássák a koponyákat.
A megtörtént események alapján (na ja: alapján) akciófilmmé gyúrt, kalandos keresgélés valójában csak háttérsztori a büszke és becsületes, a legyőzetéssel meg nem alkuvó török hazafiak öntudatra ébredésének bemutatásához. A történelem szerfelett darabos olvasatát a film befektetőinek ízlése szerint tálaló filmben a szabadságszerető törökökkel ellentétben az angolok nagyképű bürokraták, a görögök meg szőrös talpú, vad gyilkosok. Crowe krikett-ütővel vág rendet köztük.
Forgalmazza a JIL Kft.
