Film

Akihez beszél a föld

  • 2015. szeptember 6.

Film

A Dardanellák, azon belül Gallipoli olyan az I. világháborúba a brit hadsereg részeként bekapcsolódó ausztráloknak, mint nekünk az Isonzó, gyászolják is a mai napig a vereséggel végződő csaták sorában odaveszett tízezer fiatalembert. Ha a Peter Weir filmklasszikusában (Gallipoli) már tárgyalt szomorú történethez egy ausztrál kötődésű filmsztár nyúl, első játékfilmjét rendezve, akkor úgy gondolná az ember, hogy valami személyes közölnivalója van. Ám ha volt, azt nem ebben a filmben mondta el Russell Crowe. Mert ez a mű egy alig álcázott üzleti vállalkozás, amelybe sok-sok török pénzt nyomtak a koprodukciós partnerek, és cserébe látni is szerették volna, ahogyan az említett csatákban el­esett fiainak holtteste után – a háborút követő antant megszállás idején – kutató ausztrál apában növekszik a tisztelet a hősi török nép irányába. Aki, ha a száraz ausztrál vidéken ki tudja ingázni, hogy hol legyen a kút, a csatamezőn is elég, ha húsz másodpercig szomorúan maga elé néz, jönnek neki a látomások, a földre bök, és tényleg mindjárt kiássák a koponyákat.

A megtörtént események alapján (na ja: alapján) akciófilmmé gyúrt, kalandos keresgélés valójában csak háttérsztori a büszke és becsületes, a legyőzetéssel meg nem alkuvó török hazafiak öntudatra ébredésének bemutatásához. A történelem szerfelett darabos olvasatát a film befektetőinek ízlése szerint tálaló filmben a szabadságszerető törökökkel ellentétben az angolok nagyképű bürokraták, a görögök meg szőrös talpú, vad gyilkosok. Crowe krikett-ütővel vág rendet köztük.

Forgalmazza a JIL Kft.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.