A francia filozófus Bernard-Henri Lévy monodrámáján, az Európa-szerte igen sikeresnek mondható Hotel Európa c. színművön alapul a berlini filmfesztivál Ezüst Medvéjéért már úgyszólván puszta rutinból utazó Danis Tanović új filmje. Egyetlen helyszínen, egy elegáns szarajevói hotel különböző helyiségeiben bontakozik ki a többszereplős dráma. Az említett darabot a Híres Francia Színész (Jacques Weber) gyakorolja a túlbuzgóságból a titkosszolgálat által nemcsak őrzött, de be is kamerázott hotelszobában, készülvén az esti, az első világháború kitörésének centenáriuma alkalmából kitűzött, nemzetközi érdeklődéstől kísért s ugyancsak nemzetközi közönség előtt tartandó bemutatóra. Utána fogadás készül a szállodában, nagykövetek, politikusok, hírességek részvételével – ha addig ki nem tör a sztrájk. A dolgozók ugyanis hónapok óta hiába várják fizetésüket, s épp a várható médiajelenlét miatt kínálkozik alkalom számukra, hogy jogaikért kiálljanak. Velük szemben az igazgatónak hamar elfogynak az érvei, s nem habozik megkérni maffiózó cimboráját, hogy dolgozza meg az elszánt alkalmazottak képviselőit. Mindeközben tévéfelvétel zajlik a tetőteraszon: Gavrilo Princip ürügyén értékelik igen intelligens és felkészült nyilatkozók a trónörökös elleni merényletet, az egykori Európa humanista értékrendjét végképp felszámoló első világháborút, a 20. századot, benne Bosznia válságról válságra, tömegmészárlásról tömegmészárlásra bukdácsoló történelmét. Míg meg nem jelenik Gavrilo Princip maga. Nem a merénylő persze, csupán egy mai, ám nem kevésbé frusztrált szerb névrokon, aki identitását a sajátjává tett nemzeti sérelmek gondos ápolásából építi fel. A vele szóváltásba keveredő műsorvezetőnő egy felfogással, egy az ő fejében pontosan körülírt típussal vitatkozik, amúgy nagyon is valóságos bűnöket olvasva az ezen bűnökben személy szerint ártatlan, elvakultságában is esendő, párbeszédre, tiszteletre vágyó, nyomorúságos páriaéletét elviselhetővé tenni csak a nemzeti mítoszok és sérelmek ábrándképei segítségével képes fiatalember fejére.
Láthatjuk: egymásra torlódik minden, nincsenek igazságok, csak egymással homlokegyenest szemben álló nézőpontok, nincsenek ismeretek, csak vélelmek és félelmek. Nincsenek megoldások, sőt remény sem mutatkozik, hogy bármi megoldható volna, sem az országrészek, sem a nemzetek, sem az egyes emberek között. Az egykori és mai háborúk éppúgy meghatározzák a történéseket, mint egy elromlott lift, egy veszteséges hotel vagy egy szófa, amit nem vehet meg a rendőr felesége. És végül eldörren egy teljesen értelmetlen lövés. Mint száz éve.
Tanović filmje a gondolatfutamok terén a legerősebb. Nemcsak a tévéműsor széles látókörű, filozófiai igényességű megszólalói, de a mosodásnő is olyan összefüggéseket világít meg, ha száját kinyitja, hogy a nézőé meg tátva marad. Csak nézzük a sok szenvedélyes érvelést, amelyek azonban nem újdonságukkal, hanem modellé, részletes világmagyarázattá szervezettségükkel döbbentenek meg. Ám ez a legnagyobb hiányossága is a dramatizált történetfilozófiai esszévé fajuló filmnek: a tolakodó modellszerűség. A minden beállításból és gesztusból áradó szimbolikusság. Itt az alagsori kaszinó alvilági atmoszférájától kezdve a tetőteraszon zajló beszélgetések mindennapi élettől való elrugaszkodottságáig minden jelent valamit. A sötét folyosók a csillogó külszín mögött zajló életek kilátástalanságát, a bedöglő liftek az élet különböző szintjei közötti átjárhatatlanságot és így tovább, el egészen a nyilvánvalóan magát az országot jelképezni hivatott szállodáig. A sok emelkedett elmélkedés, ill. hétköznapi, ám mélyen szimbolikus értelmű cselekvés konklúziójaként így megtudjuk, hogy a Balkán, s benne Bosznia, zavaros, veszélyes hely… az erőszak minden dialektusa… a múlt traumái... Ki van hát mondva az összes közhely, artisztikusan, cizelláltan, míves szóvirágok csokrába kötve.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
