Animációs film

Gru 2

  • - bacsadi -
  • 2013. augusztus 11.

Film

Újabban szokás az animációs filmekben is a gonoszság természetéről elmélkedni (Megaagy, Shrek). Filmünk első része e kérdéskör minden aspektusát körbejárta és jól meg is váltotta bizarr antihősünket, így a második részre nem maradt más, mint még elvetemültebbé tenni.

Gru múltbeli megtérése óta egyedülálló apaként nevelgeti örökbefogadott lányait, ám akcióba lép egy titokzatos gonosztevő, akit épp az ő segítségével akar ártalmatlanítani egy titkos szervezet. Csak sajna a főhős gonoszságának levetkőzésével elvesztette minden egzotikumát, már csak egy olykor szerepzavarral küzdő különc. Kárpótolni a látvány próbál, úgy sorjáznak a szemkápráztató trükkök, hogy néha már alig tudjuk követni őket (sokszor épp a 3D-technika fejlettségének fitogtatása a cél, bár a mű e téren alulmarad kicsit a Pixar-mesékkel szemben). Annyi itt a vizuális geg, hogy nincs is ideje leülni a filmnek, ám ha ez mégis megtörténne, még mindig ott vannak a kifogyhatatlan humorforrásként funkcionáló minyonok vagy a cukiságfaktort erősítő lánykák. A készítők megteszik a szokásos gesztusokat a kísérőként megjelenő szülők felé is: a kötelező filmtörténeti idézetek, szójátékok nekik szólnak. Ahogy a film szupergonosz- és horrorkliséket kiforgató önreflexív gesztusait is csak ők fogják értékelni (ilyen a manapság trendi zombimotívum behúzása minyonvonalra) - persze ettől még a gyerekek sem zökkennek ki a műélvezetből.

A Gru 2 nem egy súlyos darab, de imponáló könnyedséggel sző a cselekményébe bizonyos nagyon mai társadalmi jelenségeket (például patchworkcsalád).

Forgalmazza a UIP-Duna Film

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.