Kopp...

Rupert Wainwright: A köd

  • - barotányi -
  • 2006. február 2.

Film

Egy újabb remake-kel van dolgunk, de ne feledjük: az eredetit jegyző John Carpenter egykoron maga is régi mítoszok újrafilmezésével szerezte hírnevét - A dolog/Izé (The Thing) című alkotás például egy kellemesen avétos ötvenes évekbéli protohorror (társrendező: Orson Welles!) újraalkotása.

Carpenter écáinak utóélete eddig persze kimerült a Halloween-saga immár követhetetlen sorszámú folytatásaiban. A kézjegyévé vált filmes technikát, a vágással, különleges világítási trükkökkel, zenehasználattal (ő maga szerzette filmzenéit, persze szintetizátorral) elért utánozhatatlan hangulatot kutya nehéz feladat lenne újrateremteni, maradt tehát sormintaként a tökfejű maszkos démon, aki módfelett szeret mészárolni. Ehhez képest A köd eredeti alapsztorija egy látszólag hagyományos kísértethistória - leszámítva azt a különbséget, hogy ezek a hazajáró lelkek rögvest a lényegre (zsigerek, vénák, artériák) törnek. Ehhez még jön a kalózmotívum, ami rögvest képek tucatjait hívja elő a Stevensonon felnőtt egykori olvasóból - a rendes tengeri rabló elmaradhatatlan attribútuma, a kampókéz pedig - az obligát zsigerelésen kívül - kopogtatásra is remekül alkalmas, az pedig közismert szokásuk a kárhozott lelkeknek. Rupert Wainwright, az új verzió rendezője ért ugyan valamit a hatáskeltéshez - épp a rettenetes címszereplőt, az átkot magában hordozó ködöt mégsem sikerült rekonstruálnia: már az sem túl átütő, amikor a közeliken a gyilkos pára éppen befolyna az ajtórésen (Carpenternél már ettől is kitör a frász), egyébként meg jön a Múmiából jól ismert digitális trükközés. Pedig az efféle instrumentális horroroknak ez a sava-borsa, s ha nem sikerül tökéletesen, akkor az alkotók kénytelenek más eszközökhöz, például más zsánerfilmekből elemelt ötletekhez nyúlni. Ráadásul A köd+1-ből kiiktatódik a kalóztematika (ez mostanában úgyis passé), a szörnyű titok hordozói lemészárolt leprások, akik változatlanul egykori gyilkosaik utódain próbálnak bosszút állni, hozzátennénk, jelentős sikerrel. A kies oregoni város rabolt pénzből épült, s ezért valakiknek fizetni kell, s egyébként sem illik a fertőző betegeket elevenen elégetni - hangzik a szentencia, amivel nagyjából egyet is kell értenünk, habár az önkényes igazságszolgáltatás eme formái joggal háborítják fel a mai nézőt. No meg az is, minek kell ilyen béna, Mesék a kriptából-szerű kísértetekkel előállni - Carpenter világító szemű hazajáró lidércei biz' isten, kevésbé hatottak idétlennek. A sok-sok dramaturgiai következetlenség méltó betetőzése a sírba vitt feleség fináléja, amelyen nemcsak filmünk sármőr (ráadásul teljesen felesleges) főhőse, de az egyszeri néző is joggal háborodik fel. Nagyjából csak a hangtechnikával lehetünk maradéktalanul elégedettek: leprás vízidémonaink - különösen avult állapotukhoz képest - remekül tudnak kopogtatni.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.