Kopp...

Rupert Wainwright: A köd

  • - barotányi -
  • 2006. február 2.

Film

Egy újabb remake-kel van dolgunk, de ne feledjük: az eredetit jegyző John Carpenter egykoron maga is régi mítoszok újrafilmezésével szerezte hírnevét - A dolog/Izé (The Thing) című alkotás például egy kellemesen avétos ötvenes évekbéli protohorror (társrendező: Orson Welles!) újraalkotása.

Carpenter écáinak utóélete eddig persze kimerült a Halloween-saga immár követhetetlen sorszámú folytatásaiban. A kézjegyévé vált filmes technikát, a vágással, különleges világítási trükkökkel, zenehasználattal (ő maga szerzette filmzenéit, persze szintetizátorral) elért utánozhatatlan hangulatot kutya nehéz feladat lenne újrateremteni, maradt tehát sormintaként a tökfejű maszkos démon, aki módfelett szeret mészárolni. Ehhez képest A köd eredeti alapsztorija egy látszólag hagyományos kísértethistória - leszámítva azt a különbséget, hogy ezek a hazajáró lelkek rögvest a lényegre (zsigerek, vénák, artériák) törnek. Ehhez még jön a kalózmotívum, ami rögvest képek tucatjait hívja elő a Stevensonon felnőtt egykori olvasóból - a rendes tengeri rabló elmaradhatatlan attribútuma, a kampókéz pedig - az obligát zsigerelésen kívül - kopogtatásra is remekül alkalmas, az pedig közismert szokásuk a kárhozott lelkeknek. Rupert Wainwright, az új verzió rendezője ért ugyan valamit a hatáskeltéshez - épp a rettenetes címszereplőt, az átkot magában hordozó ködöt mégsem sikerült rekonstruálnia: már az sem túl átütő, amikor a közeliken a gyilkos pára éppen befolyna az ajtórésen (Carpenternél már ettől is kitör a frász), egyébként meg jön a Múmiából jól ismert digitális trükközés. Pedig az efféle instrumentális horroroknak ez a sava-borsa, s ha nem sikerül tökéletesen, akkor az alkotók kénytelenek más eszközökhöz, például más zsánerfilmekből elemelt ötletekhez nyúlni. Ráadásul A köd+1-ből kiiktatódik a kalóztematika (ez mostanában úgyis passé), a szörnyű titok hordozói lemészárolt leprások, akik változatlanul egykori gyilkosaik utódain próbálnak bosszút állni, hozzátennénk, jelentős sikerrel. A kies oregoni város rabolt pénzből épült, s ezért valakiknek fizetni kell, s egyébként sem illik a fertőző betegeket elevenen elégetni - hangzik a szentencia, amivel nagyjából egyet is kell értenünk, habár az önkényes igazságszolgáltatás eme formái joggal háborítják fel a mai nézőt. No meg az is, minek kell ilyen béna, Mesék a kriptából-szerű kísértetekkel előállni - Carpenter világító szemű hazajáró lidércei biz' isten, kevésbé hatottak idétlennek. A sok-sok dramaturgiai következetlenség méltó betetőzése a sírba vitt feleség fináléja, amelyen nemcsak filmünk sármőr (ráadásul teljesen felesleges) főhőse, de az egyszeri néző is joggal háborodik fel. Nagyjából csak a hangtechnikával lehetünk maradéktalanul elégedettek: leprás vízidémonaink - különösen avult állapotukhoz képest - remekül tudnak kopogtatni.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Gyurcsány abbahagyta

Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.

Lengyel Tamás: A hallgatás igen­is politizálás!

Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.