Pandit Shivkumar Sharma több mint 50 éve koncertezik a világban. Egyedül az ő érdeme, hogy a korábban az indiai népzenében is csak elvétve hallható kasmíri santur (cimbalom) a klasszikus színpadok hangszerévé vált. Március 27-én a Trafóban ad először koncertet Magyarországon.
*
Shivkumar Sharma: Úgy örülök, hogy végre eljutok Magyarországra! 1969-ben hívtak egy iráni fesztiválra, ahol a santur minden távoli és közeli rokona szerepelt. Akkor találkoztam először a magyar cimbalommal. Egyből lenyűgözött a magyar zenészek költőisége és virtuozitása. Azóta szeretnék eljutni Magyarországra, hogy saját közegében ismerhessem meg a hangszert és a magyar zenét.
Magyar Narancs: Hogyan került kapcsolatba a zenével?
SS: Apám, Pandit Uma Dutt Sharma nagyszerű zenész volt. Pandit Bade Ramdastól tanult Benáreszben. Kiválóan énekelt dhrupad, khyal, thumri és más indiai stílusokban is. Könnyen magával ragadott az a szeretet, ahogyan zenélt, és már egészen fiatalon én is belefeledkeztem a zenélésbe. Néha anyámnak kellett figyelmeztetnie, hogy ennem is kell.
MN: Akkoriban milyen hangszeren játszott?
SS: Ötéves koromtól kezdve énekelni és tablázni tanultam. Annyira lenyűgözött a ritmusok világa, hogy egész nap csak a trükkökön járt az eszem. Később játszottam harmóniumon és hegedűn is, de alapvetően ritmusban gondolkodtam. Nagyon fiatalon játszhattam az All India Radio gyermekprogramjában, de pár évre rá már állandó kísérője lettem a Dzsammu államba látogató világhíres klasszikus zenészeknek. Így szerepelhettem egy színpadon Begum Akhtar énekesnővel, Ustad Bade Ghulam Ali Khan énekessel vagy Pandit Ravi Shankarral is. Ez nagyon hasznos volt számomra, mert minden stílust másképpen kell kísérni.
MN: Ez még a santurral való találkozása előtt volt, ugye?
SS: Igen. Apámat, aki az All India Radio zenei igazgatója volt, egy időre áthelyezték a Srinagari Rádióhoz, ahol egy szúfi zenekarban hallotta a santurt. Amikor hazalátogatott, hozott magával egy hangszert, és azt mondta: ez lesz a te hangszered! Bár csak 13 éves voltam, gondolhatod, mennyire elképedtem, hiszen nekem a tabla volt a hangszerem, amit nagyon szerettem. Ráadásul nem is tetszett az új hangszer. Nem értettem, hogy apámat mi nyűgözte le ennyire. Mégis, ettől kezdve nap mint nap órákig próbálgattuk a santur lehetőségeit. Korábban ugyanis ez csak egy kísérő hangszer volt. Nem volt meg a technika, hogy elnyújtott hangok vagy épp több hangból álló frázisok harmonikusan megszólaljanak rajta. Ki kellett találni, hogy hogyan lesz ez a hangszer alkalmas az éneklés díszítéseinek megszólaltatására. Ezek olyan alapvető technikák, amik nélkül nincs klasszikus hangszer az indiai színpadokon. Apránként megváltoztattuk a santur játéktechnikáját, a hangszer felépítményét, hangolását. Gyakorlatilag újjáalakítottuk a hangszert. Közben múltak az évek, egyre jobban éreztem a santur lehetőségeit, míg végül már mindent le tudtam játszani a hangszeren, amit apám énekelt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a hangszer hangja ugyanolyan, mint az emberi hang, hanem hogy minden hangszer és így a santur is képes valamilyen sajátos, a hangszerre jellemző módon reprodukálni az éneklés technikáit. Egy nap azt mondta az apám: le kell szerződnöd az All India Radióhoz, hogy megélhess a zenélésből! Ez a mai napig élethosszig tartó szerződést, vagyis biztos megélhetést jelent. Nem tudom, miből merítettem bátorságot, de azt mondtam neki: nem! Inkább elmegyek Bombayba, és híressé teszem a santurt.
MN: Mihez tudott kezdeni a nagyvárosban?
SS: 500 rúpiával a zsebemben indultam útnak. Mindössze két embert ismertem Bombayban. Az egyik koncertszervező volt, a másik a filmiparban dolgozott. 1960. június 1-jén a végtelen hegyek világából elérkeztem a végeláthatatlan utcácskák világába. Jó ideig nem találtam a helyemet, de az isteni gondviselés mindig megsegített. Dr. V. Shantaram, a bollywoodi filmipar egyik zeneszerzője hallotta egy koncertemet, és elhívott próbafelvételre. Így lettem a nagy sikerű Jhanak Jhanak Payel Baje, az első színes indiai film zenésze. Volt a filmben egy szólódarabom is, amit meghallott a HMV lemezkiadó igazgatója, és azonnal szerződést kínált nekem. Így jelent meg az első szólóalbumom. Csakis az isteni gondviselésnek köszönhettem a sikeremet! Ekkoriban értettem meg, hogy a spiritualitás, amiről annyit beszélt az apám, és ami annyira áthatotta a gyerekkoromat, nem pusztán a szavak szintjén van jelen az életben. A pályám kezdetén annyira összefonódtak az események, hogy azt már nem tudtam a véletlenek sorozatával megmagyarázni. Megéreztem egy magasabb hatalom jelenlétét a világban. Hogy lehetne másként megmagyarázni, hogy egy semmiből érkezett, ismeretlen fiatalember zenéje ennyi helyre eljutott Indiában? Ez volt az indiai film aranykora. Mindenfelé játszották ezeket a dalokat Bombaytől Kalkuttáig. Az emberek megismerték és elismerték a santurt.
MN: Élvezte a sikert?
SS: A függetlenséget élveztem. Azt, hogy egész nap azzal foglalkozhattam, amivel csak akartam. Jógát gyakoroltam, vagy santuron játszottam. Ez még a feleségemet is meglepte. Nagyon nehezen tudta elfogadni, hogy hozzáment egy brahmin család gyermekéhez, aki látszólag szertelenül éli az életét, és a napja java részét pizsamában tölti, vagy épp egész éjszakára eltűnik. Éjjel voltak ugyanis a filmzenei stúdiófelvételek. Akkoriban sokat kísérleteztem a hangzással, így nyerte el a hangszer a mostani formáját. A húrkészlet kromatikussá tételével alkalmas lett a santur arra, hogy akár egymás után más és más rágák szólaljanak meg rajta. Ez nagyon nagy segítség volt, hiszen a korábbi santuron akár mind a száz húrt - mert pontosan száz húr volt rajta - újra kellett hangolni egy zenemű után. Már évtizedek óta semmit nem változtattam a hangszeren, ami azt jelenti, hogy a santur, amin ma játszom, elnyerte az általam elképzelt legjobb formáját. Persze ez nem az én érdemem. Én csak egy parányi eszköz vagyok Isten kezében.
