A hatvanas-hetvenes évek szerb botrányfilmes fene-gyereke (kinek működését magának a szovjet pártfőtitkárnak, Leonyid Brezsnyevnek a kérésére lehetetlenítették el a régi Jugoszláviában) a tiszteletére rendezett retrospektív filmsorozat apropójából látogatott Magyarországra - immár másodszor.
Magyar Narancs: Az utolsó, A gorilla délben fürdik című játékfilmjét 1993-ban, a hazánkban most debütáló életrajzi dokumentumfilmjét (The Hole in The Soul) pedig 1994-ben készítette. Mi az oka a hallgatásának, végleg visszavonult volna?
Dusan Makavejev: 1994-98 között, mialatt a hazámat szétbombázták, Amerikában éltem, és a Harvardon tanítottam. Az egyetemen csodálatos diákokkal találkoztam, akik fantasztikus filmeket készítettek a kezem alatt, így azzal vigasztaltam magam, hogy ezek az én alkotásaim is. A jövő a diákjaimé, csináljanak ők játékfilmeket. Amikor pedig a háború után hazatértem, nem volt igazán kedvező a helyzet sem politikailag, sem gazdaságilag arra, hogy filmet készítsek. Rengeteg feljegyzésem van képekről, eseményekről, de egyelőre nem látok közöttük semmi öszszefüggést.
MN: Hogyan vélekedik a mai szerb társadalomról?
DM: Szerbiában az ifjabb generációkat a gazdasági változások teljesen elbutították - a felmérések szerint minden fiatal modell akar lenni, jobb esetben kozmetikus. Minden az öltözködésről, a divatról, az image-ről, a közszereplésről szól. Egy japán oktatótársamtól hallottam, hogy a Távol-Keleten él még az az eszme, mely szerint minden ember tükör. Én azt mutatom meg, hogy te milyen vagy, te pedig azt tükrözöd vissza hogy én milyen. Ez az alapja a japánok szervilis társadalmának, az ember viselkedését tükrözi a közösség, amelyben él - ezért alapvető céljuk az, hogy a legjobb anyák, a legjobb gyerekek, a legjobb feleségek, a legjobb diákok legyenek. Az udvariasságuk is ezen alapszik - ha két japán találkozik, és nem elég tisztelettudóan bánnak egymással, a tükör darabokra törik. Volna mit tanulnunk tőlük. Mi azonban egy olyan társadalomban élünk, ahol a lojalitás, az elkötelezettség a huszonnegyedik órában van - mindent a piac irányít, így nem az a lényeg, hogy milyen vagy, hanem az, hogy milyennek látszol, milyen képet sugallsz magadról. Szóval egy kicsit össze vagyok zavarodva azzal kapcsolatban, hogy mi történik manapság. Úgy látom, hogy az idősebbek fokozatosan kiszorulnak a színről. Régen attól szenvedtünk, hogy az oroszok játszótere voltunk, most meg az egész ország amerikanizálódik.
MN: 1973-ban hagyta el a régi Jugoszláviát - azóta élt Amerikában, Párizsban, a filmjeit többek között skandinávok, németek, kanadaiak is finanszírozták. Szerb emigránsnak, európainak vagy kozmopolitának tartja magát?
DM: Nem lehetnék inkább individualista? Olyan dolgokat értékelek az életben, amelyek egy kozmopolita, egy európai és egy szerb embernek is a sajátjai lehetnek, mint például a humorérzék vagy a kíváncsiság. Az Európai Uniót azonban nem tartom túlzottan jó ötletnek. Lehet, hogy gazdasági szempontból tökéletes, de kulturális értelemben kivitelezhetetlen terv. Hogyan lehetne összeterelni egy britet, egy spanyolt vagy egy franciát?
MN: Leghíresebb filmjeit, mint a Sweet Movie-t vagy a W.R., az organizmus misztériumát több helyen betiltották, obszcénnak minősítették. Manapság is közfelháborodást okoznának?
DM: Szerintem a technológia fejlődésével a cenzúrának befellegzett. A gyerekek az interneten vagy a tévében az én régi filmjeimnél sokkal komolyabb horrorokat látnak. Ha leülsz egy számítógép elé, akár magad is katasztrófákat idézhetsz elő. Ezért is gondolom azt, hogy a film mint műfaj hatalmas robbanás előtt áll, amit a komputerizáció vált majd ki. Az új, a világhálón terjedő képek egyre artisztikusabbak.
MN: Filmjeiben a legkülönbözőbb ideológiákat, eszméket kritizálta a marxizmustól kezdve a kapitalizmuson át egészen a moralitásig. Volt valaha olyan ideológia, amelyben tényleg hitt?
DM: Természetesen. A marxizmus és a kereszténység sokáig foglalkoztatott, aztán idővel rájöttem, hogy azért, mert lényegében ugyanarról a dologról beszélünk: mindkettő alapja a közösség érdekében hozott egyéni áldozat. Úgy vélem, ma már nem léteznek ideológiák - ha tud egyet, ossza meg velem! A komputerek korában minden egyesekre és nullákra tagolódik, nincs centrum, nincs origó, amihez viszonyíthatjuk magunkat. Kíváncsi vagyok arra, hogy hová vezet ez az egyszerűsítés, mert hiszem, hogy a számítógépérának lassan a végére érünk. Van egy orosz csasztuska, ami szerintem rímel a helyzetre - ebben Tánya és Ványa, amikor elérnek a világ végére, már csak a lábukat lóbálják. Valami olyasmit élünk most át, mint a hatvanas években - új eszméket kell találnunk, mert a régiek mind halottak.
MN: A hazáját sújtó polgárháborút hogyan élte meg?
DM: Amikor elkezdődött, Belgrádban voltam, a Belgrádi Kör nevű orgánum alapítójaként, amely egy kis alkotóközösséget jelentett. A polgárháború az elején mindenkit magába szippantott, gigantikus volt a káosz, az emberek szervezkedtek, kinyilvánították a demonstrációkon, hogy mit gondolnak - készítettem is erről néhány dokumentumfilmet a BBC-nek és a Channel 4-nak. Az igazság az, hogy a szakmám felől szemléltem az eseményeket, hogy könnyebb legyen elviselni őket.
Lyuk a lélekben Az új Makavejev-film hagyományos értelemben se nem új, se nem film: skót felkérésre készült 52 percnyi celluloid-önéletrajz, melyet kilencvenötben - egy Makavejev számára korábban ismeretlen műsorsávban - főműsoridőben adott le a BBC. Két évvel vagyunk csak A gorilla délben fürdik lírai abszurdja után, mégis mintha a Berlinbe szakadt Miskin herceg kalandjai folytatódnának, ezúttal azonban maga a rendező, Makavejev főszereplésével. Egy epehólyagműtét és egy világégés: nagyjából ennyi választja el Makavejevet régebbi önmagától. Úgy képzeltük, mindig lesz egy Makavejevünk, aki megmássza az éppen aktuális Lenin-szobrot, és megtisztítja a madárszartól, de most már ez sem biztos. Sajátos kísértethistória ez az 52 perc: egy híres rendező rezignált szelleme járja be Belgrádot, a szülővárost és Hollywoodot, az álmok fővárosát. Jugoszlávia és Hollywood: nehéz eldönteni, melyik a gyilkosabb film, egyelőre annyi biztos, hogy egyik sem több puszta illúziónál. Ha lehetne választani, Makavejev legszívesebben az Alkony sugárút hollywoodi játékosainak pompás végzetét és egy jugoszláv kisember életét választaná. Ez a hajó azonban már elment (ha egyáltalán létezett valaha is), s Makavejev maradt a nagy demokratikus hazátlanságban. Az emlékek keserű derűt ébresztenek: ilyen ismerős-idegenül csak egy Makavejev-hős tud bolyongani a városokban. A történelem hanyagul nyúlta le a mestert: az abszurdból, a könnyes bolondériából kispórolta a röhögtető epizódokat. És az olyan epizodistákat, mint az a jugoszláv lány a Montenegróból, aki így büszkélkedett: "Tavaly nyáron voltam Dubrovnik-ban, baszni külföldiek, hogy tanuljak angol és jó modor."
