Az indián nevén Nom-Pe-Wa-The, magyarul Félelmet Gerjesztő Észak-Amerika egyik legismertebb kortárs költője. Az oklahomai indián rezervátumban nevelkedett, apai vonalon osage indián vérrel, anyai ágon pedig ír-skót örökséggel felvértezett tudós és táncos Nyírkenu című versében így ír saját etnikai hátteréről, amit vörös és fehér örökségnek nevez: "rézbőrűek karcolták / testem fehérségét, / vágtak, / véstek szabaddáÉ". Magyarországra Gyukics Gábor, versei hazai fordítójának meghívására érkezett, így a Petőfi Irodalmi Múzeumban beszélgettünk vele előadása előtt.
*
Magyar Narancs: Hogyan jutott eszébe egy rezervátumban nevelkedett indián fiúnak, hogy óangol irodalommal foglalkozzon?
Carter Revard: Mindig szerettem az irodalmat, különösen a költészetet. Az indián kultúra szóbeli - a dalok, rigmusok, mítoszok minden hagyományunk, ünnepünk, egész életünk alapvető részei, valószínűleg ezért is vagyok ennyire nyitott a szavakra, a szövegekre és azok ritmusára. Már a tulsai egyetemen megismerkedtem a középkori Anglia irodalmának hangjaival és érzéseivel. Chaucert és korának költészetét nagyszerű olvasni is és hallgatni is, ezért a Yale-en úgy döntöttem, hogy Shakespeare helyett ebből írom a disszertációmat. A mai napig rengeteget foglalkozom ezzel a területtel. A gyakorlati munka olyan, mint valami Sherlock Holmes-féle nyomozás - meg kell találni az adott írástudót, meg kell találni azokat a konkrét jegyeket, amelyek alapján azonosítani tudom a kézírását, megállapítani a változásokat az írásában és így tovább. Eltökélten, be akarom fejezni ezt a munkát, amely során nemcsak Anglia különböző levéltárait, de Franciaországot és Svájcot is felfedezhettem már. A munka egyik csábereje, hogy olyat teszek, amit eddig még senki: tisztázok dolgokat, amelyek fontosak minden középkort kutató tudós számára, lehetővé teszem a középkori angol irodalmat olvasóknak, hogy ráébredjenek, mit értettek eddig félre az irodalmárok, s mit hanyagoltak el. Ha engem követve az olvasók képesek lesznek többet és mélyebben megérteni, és jobban élvezik a korai írók és költők munkáit, az számomra óriási jutalom lesz.
MN: Mennyire befolyásolja az osage indián költészetét a "fehér" kultúra, amit kutat?
CR: 1952-54-ig ösztöndíjjal tanultam Oxfordban, amikor J. R. Tolkien a középkori angol tanszéken tanított, így valamennyire megismerhettem őt mint professzort. "angollal kellett foglalkoznom, Beowulffal és az Exeter Book találós verseivel. Amikor később verseket írtam, rájöttem, hogy az óangol költemények nagyon hasonlóak az indián és az osage dalokhoz. Ezek a költemények rejtélyesek, figyelmesen megformáltak, a beszélőjük pedig valamilyen tárgy vagy lény. Az angol nyelv története című órámra kezdtem el ilyeneket írni, akkor döbbentem rá a hasonlóságra, és azóta is sokszor használom ezt a formát. Lennie kell valami egyetemességnek ebben a formában, ha mindkét kultúrának ennyire szerves és természetes alapja. A Nyírkenu című versemhez például azért választottam ezt a műfajt, mert ahhoz, hogy érzékletesen le tudjam írni a kenut, és az alkotórészei iránti tiszteletem egyértelmű legyen, elengedhetetlen, hogy élőlénynek tekintsem.
MN: Egyszer úgy nyilatkozott, hogy a kortárs költészet elvesztette a "történetet". Miért fontos, hogy történetet meséljünk?
CR: Az egyik kulcsfontosságú dolog, ami emberi lényekké tesz bennünket, hogy a dolgokat történetekké tudjuk rendezni. Ha emlékezni akarunk valamire, történetbe ágyazzuk - a görögök ezt tették a teremtésmítoszaikkal, amelyekben olyan hatalmas erők harcoltak, mint Zeusz és a titánok - az ilyen történetekre könnyű volt emlékezni, a hogyanra és mikéntre. De ha valaki nem ismeri a történetet, csak Zeusz és a titánok nevét tudja, mire megy vele? Semmire. Semmit sem tud. De a sztori fontos, mert minden forma mélyén ott rejtőzik egy történet.
MN: Az ősi indián mítoszok mennyire részei egy ma élő indián életének?
CR: Egy osage a személyazonosságát figyelmesen, egyértelműen és hibátlanul kapcsolja össze a népével, falujának szimbolikus elrendezésével, a vadászatok táborhelyeivel, a főnökök megválasztásával, a háború és béke ceremóniáival, állatokkal, amikre vadászhatott, vagy amiknek a tollait viselhette, növényekkel, amiket evett, a földdel és az éggel. A történelem, a mítosz és a személyiség nem három egymástól független fogalom, hanem a létezés három aspektusa. Elválaszthatatlanok.
MN: Lehet ma még határt húzni próza és líra között?
CR: Néha azt gondolom, prózát írni nehezebb, mint lírát. Egyszerűen azért, mert az emberek ragaszkodnak hozzá, hogy ne légy túl költői. A versenygyaloglásnak vannak olyan technikai tulajdonságai, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyalogos gyorsabban haladjon, mint ahogy a legtöbb ember fut. A versenyfutásnak vannak olyan technikai tulajdonságai, amelyek lehetővé teszik, hogy a másodperc tört részéből is időt faragjanak le a versenyzők, hogy győzhessenek. De mi a különbség a gyaloglás és a futás között? Szakértők gyártanak definíciókat, hogy meghatározzák az eltérést, de a lényeget nem lehet tudományos egységekkel megfogni vagy megtanítani. Gyermekkorunkban megtanulunk beszélni, mondókákat, verseket, történeteket hallunk és mesélünk, és egyszer képesek leszünk megmondani egy szövegről, hogy vers-e vagy sem. Majd az egyetemen megtanítják, a szakértők mi alapján döntik ezt el, és ezzel vagy egyetértünk, vagy nem. Lehet tanítani, mint a járást vagy futást, de ez nem elég. Az a lényeg, ha valamit el akarsz mondani, olyan formában tedd, ami a legtöbbet segít abban, hogy megértesd a mondandódat. Mindenki más meg hadd foglalkozzon azzal, hogy ez próza, költészet, egyik sem vagy mindkettő - mesebeszéd.
