Lehet valami vonzódás a norvég rendezőkben a háborús övezetek fotóriporternőinek családi drámáihoz. A konfliktus a szenvedések megörökítésének s a nyugati világ számára történő felmutatásának küldetéses szenvedélye és a szerető, ám a munka miatt örökké elhagyott család frusztrációinak ütközéséből bontakozik ki. Eric Poppe Tízezerszer jó éjszakát című művében Juliette Binoche, ebben a Joachim Trier (Szerzők, Oslo, Augusztus) rendezte produkcióban pedig Isabelle Huppert fotózza végig a világot elviselhetetlen űrt hagyva szerettei szívében.
Poppe (Magyarországon persze nem forgalmazott) munkája azonban izzóan tömör dráma, az évtized egyik legjelentősebb filmje, Trier a kelleténél több áthallást tartalmazó próbálkozása viszont a biztató kezdet után leülő, túlzsúfolt, szétfolyó, maszatolós melodráma-kollekció. Van benne minden, ami manapság trendi: időfelbontás, ugyanazon jelenetek ismétlése más szemszögből, váltakozó belső narráció, a történet elején már elhunyt, de a film jelen idejében fesztelenül közlekedő anyafigura, álmok és a képzelet játékai. Itt van továbbá egy család és a család barátainak agyonrészletezett konfliktushalmaza; a remek színészek mind-mind érzékenyen és izgalmasan hozzák az egytől egyig ambivalens figurákat. Ám a felszínnél mélyebbre nem jutunk. Az újabb és újabb mellékszálak nem adnak újabb nézőpontot vagy felismerést. A zárlatban ezért tétova közhelyzuhatagba fullad az amúgy ígéretes rendező nem kevésbé ígéretes amerikai debütálása.
Forgalmazza a Vertigo Média; a rendezővel készített interjúnk itt érhető el.
