Film

Hétszer lenn, nyolcszor fenn

Film

"Ilyen az élet: hétszer lenn, nyolcszor fenn" - mondja állítólag egy japán közmondás, és mondja Xabi Molia is a filmjével. AHétszer lenn ugyanis szakít a bűbájos, naiv francia romantikával, és helyette a valóság hullámvasútján fel-le utazó nő történetét meséli el.

Egyszerűen, közhelyeket kerülve, és életszagúan.

Elsa (Julie Gayet) élete ugyanis korántsem olyan, amit ideálisnak nevezhetnénk - vagy éppen kiugróan szürreálisnak: se a család-gyerek-karrier-otthon boldogító mesterkombinációja, se nagy katasztrófák, hirtelen haláleset vagy gyógyíthatatlan betegség nem látható. Átlagos, válás utáni nőt kapunk, aki állásinterjúról állásinterjúra, albérletből albérletbe vándorol, míg aztán tető sem marad a feje fölött. Nem látjuk, mi vezetett Elsa kisiklásához, de azt annál inkább, hogy a lejtő után mindig jön még egy. S nem tudjuk meg azt sem, miért kell felállni folyton, de Elsa minden bukás után megy tovább, küzd - és feltehetően bízva bízik. Hiába találkozik ráadásul a hozzá hasonló sorsú Matthieu-vel (Denis Podalydes), a romantikus szál némi keserédes humort igen, de boldogságot és hurráoptimizmust nem hoz. Molia ügyesen szálazott, novellisztikus történetdarabkákon keresztül, tiszta, egyszerű képekkel dolgozva mutatja meg a szétesett családot, a munkanélküliség és a hajléktalanság szürke pillanatait és a folytonos, sziszifuszi küzdelmet a kitörésért. Nem akar nagy igazságokat belénk sulykolni, csupán rámutatni valamire. Csendesen és szerényen. S végül azért hagy nekünk egy csipetnyi optimizmust: épp csak annyit, amennyi a túléléshez kell.

Forgalmazza az Anjou Lafayette


Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)