Egyszerűen, közhelyeket kerülve, és életszagúan.
Elsa (Julie Gayet) élete ugyanis korántsem olyan, amit ideálisnak nevezhetnénk - vagy éppen kiugróan szürreálisnak: se a család-gyerek-karrier-otthon boldogító mesterkombinációja, se nagy katasztrófák, hirtelen haláleset vagy gyógyíthatatlan betegség nem látható. Átlagos, válás utáni nőt kapunk, aki állásinterjúról állásinterjúra, albérletből albérletbe vándorol, míg aztán tető sem marad a feje fölött. Nem látjuk, mi vezetett Elsa kisiklásához, de azt annál inkább, hogy a lejtő után mindig jön még egy. S nem tudjuk meg azt sem, miért kell felállni folyton, de Elsa minden bukás után megy tovább, küzd - és feltehetően bízva bízik. Hiába találkozik ráadásul a hozzá hasonló sorsú Matthieu-vel (Denis Podalydes), a romantikus szál némi keserédes humort igen, de boldogságot és hurráoptimizmust nem hoz. Molia ügyesen szálazott, novellisztikus történetdarabkákon keresztül, tiszta, egyszerű képekkel dolgozva mutatja meg a szétesett családot, a munkanélküliség és a hajléktalanság szürke pillanatait és a folytonos, sziszifuszi küzdelmet a kitörésért. Nem akar nagy igazságokat belénk sulykolni, csupán rámutatni valamire. Csendesen és szerényen. S végül azért hagy nekünk egy csipetnyi optimizmust: épp csak annyit, amennyi a túléléshez kell.
Forgalmazza az Anjou Lafayette
