Idõgépbõl a legszellemesebbet Michel Gondry mutatta be az idõgépek bejegyzett fórumán, a moziban. Ez volt Az álom tudományában feltalált egy másodperces masina, amivel G. G. Bernal és C. Gainsbourg vághatott neki a nagy utazásnak: egy másodperc elõre, egy másodperc hátra, mintha mi sem történt volna, és valóban nem is történt - a tisztán kivehetõ derültségen túl - semmi. Ugyanez thrillerben már nem mûködik, ott mindig beláthatatlan következményei vannak az idõvel való kisded játékoknak. Az Idõbûnökben a pocakot eresztett spanyol középosztály csúszik el az idõutazáson, a módos civil szféra és a tudományos fantasztikum találkozásához pedig nem kell más, mint a mûfaj szériatartozékai: a megmenteni kívánt nõszemély és a szórakozott prof. Héctor, a joviális feleség- és telektulajdonos épp csak elkezdte kiélvezni a hétvégi ház elõnyeit, amikor a telekhatáron túl egy fedetlen nõi keblen akad meg a távcsõ. A kellemetlennek aligha mondható látvány nyugágya elhagyására készteti az alkalmi kukkolót, aki hamarosan a költõ is megénekelte nagy sötétlõ erdõben, ott pedig egy ügyesen megcsavart, ollócsattogtatós-idõutazós thrillerben találja magát. Nacho Vigalondo, ki írója és rendezõje is a filmnek, úgy állította be az idõgép kerekeit, hogy a szabad idejébõl kizökkentett Héctor dinoszauruszok helyett legfeljebb önmagába botolhasson, és az egész kergetõzés két telekbõl, két autóból és két nõbõl is kijöhessen. A tervbe vett hollywoodi változatban az ilyesmi nyilván megengedhetetlen, pedig épp ez az idõutazásoktól szokatlan szûkösség ad távlatokat Vigalondo filmjének.
*** és fél
