A jó szándékot már első körben sem vonhatjuk kétségbe, s a megvalósítás kapcsán sem vádolhatjuk kulisszahasogató igyekezettel - az Illégal puritánul nyomasztó film azokról, akik be szeretnének jutni egy szürke, lucskos és sivár paradicsomba. A jelölt neve Tania, eredetileg franciatanárnő (Anne Coesens valóban ihletett alakításában - az orosz nyelvi részekért külön piros pont!), aki tökélyre fejlesztené a mimikrit, csak hogy ne kelljen elhagynia a szeretett Belgiumot - ezzel szemben lekapcsolják, bevágják egy idegenrendészeti táborba, s mindent megtesznek, hogy felrakhassák az első kelet-európai gépre. A film impresszív felütése, ahogy egyenként égeti le vasalóval az ujjbegyeiről az árulkodó mintázatot, garantáltan megmarad a nézőben. Akad még néhány erős, zömmel szintén deprimáló pillanat, amit nehezen lehet elfelejteni: öngyilkosság, brutális bántalmazás, végtelen fájdalom. És ennek kontrasztjaként a régi filmes tortacsatákat felidéző krumplipüréharc - a tragikus sorsú mali migránst játszó Essé Lawsont sem véletlenül díjazták hazájában. Valódi nevét eltagadó, majd inkább belorusz barátnéja identitását magára öltő főhősnőnk újabb csapdába szalad: most már van elég ok, hogy végleg kitegyék a szűrét. Kitoloncolása elleni harca valóban drámai, passiója realisztikus - a fináléról viszont nem is tudjuk eldönteni: álom-e vagy valóság. Az ügyes kamerakezeléssel támogatott szikár majdnem-dokumentarizmus abból a szempontból igazolható, hogy a mű így az előre kijelölt esztétikai és társadalomkritikai ösvényen halad. Az élvezeti érték ehhez képest másodlagos: filmünk rekreációs célokra alkalmatlan.
