"...az út csupán a habozásod"
KafkaHogy e kis újabb regényt befejezzük, íme: igaz-e, amit olvashattunk itt? S érdekes épp az utakról, már hogy a kérdéses igazsága (ennek).
Anyám mondta: könnyen beszéltek, ti elmentek innen, én itt maradok. (Szélütések után az elfekvőkórházan.)
Mindenki önmaga elfekvőkórházában él. El van fektetve kényszerű összetevői, jellegei közé. Mit csináljon, ha - miközben: minden ember egyedi ember! ő és csak ő! Lásd Kosztolányi, Halotti beszéd, nincs forgandó szerencse, mely e csodát még egyszer megteremtse, kb. -, igen, ha ő így érzékel...
...így érzékelteket így fejez ki... De világosabban: ahogy minden labdarúgóligában van olyan játékos, aki egy kicsit olyan kikiabálós, aki nagy fapofa, van tréner, aki berohangálós, van, aki üvöltözik folyton a játékosokkal és még tucatnyi erős jelleg, miért ne lehetne Kafka például az a jelleg, aki jószerén befejezetlenül, következtetést sokszor le sem vonva egy lépcsőforduló, egy tyúkper jeleneteit a világ nagy fordulóinak, pereinek stb. kifejezésére használja? És miért ne lehetne féltucatnyi másféle típus, egy adott "pillanat" (helyszín etc.) irodalmi közegében, akiről tudni lehet: írása ilyen és ilyen lesz, legföljebb nem is kezdek bele. Hiába, hogy önrontónak látszik a jelleg, esetleg épp a lelki egészség, a sebkimosás velejárója, ami a lényege.
H
Ám ha ez unalmas, e fejtegetés, példákat: elsősorban egy kafkait. Mindig az író a hibás. És nyilvánvaló, hogy a műveket el kéne égetni végül etc. Tehát nem arról van szó, hogy az egyáltalán kétesnek tekinthető föld-várak védendőek volnának, ellenben: az író a hibás. Mert ha elfogadjuk, hogy csak az a bizonyos cél van, akkor ez a cél nem lehet alább, mint a - sokszor elhangzott - cirkuszi székek toronyteteje, s ott elő a hegedűt. Na ja, Ottliknál a "Háztetők" halászpetárja is hegedült, holott úgy nyilatkozott (neki ez lett volna a cél), hogy miért kellene bármit is csinálni a világon? S erre a konstruktív rezonőr nem tudott válaszolni.
A cél a magadénak-mondása volna. A tétovázás, a habozás, az elhatározatlanság jele, hogy eleve hajlandó vagy másról beszélni. Saját fájdalmad, örömed? Vagy: csak örömed van? Hajlandó volnék ezt állítani. Sajátként csak örömed van. Fájdalmad (önsajnálatod, ál-hősködésed, nyavalygásod, oldalvágásaid sora): mind csak alkalmi elfogadása egy társas szabályzatnak, ahol bizony, a bajok jelentősek, elvtársak, eszkimótársak, hajóstársak, útitársak etc. S ez megteszi hatását. Igazi elfekvőkórházad, hogy egy kafkásat mondjunk: örömeid világa. Hogy madarad él, hogy olyan veled, amilyen, hogy belelátsz egy másik faj világába, hogy élni tudod azt a magad szűk határaiig; hogy valóban csak a cél van, mikor kártyabajnokságod huszonnyolcadik évében (stílmanír lenne most: "a huszonnyolcadik év!") egyszer a nyolc közt, először e harmadik évtizedben, minden meccs 10:1-re végződött... Vagy ahogy egy koraestén Chesterben mind a hat futamot favorit nyerte. (Lovak.) Vagy ahogy a négy darab 10:1 furcsa lelkesülésével átnézed sok év füzetanyagát (bajnokságaitok, tornáitok), és látod, ilyen tényleg nem volt még, de volt, hogy hét meccs végződött, a 16 és a 8 és a 4 közt 6:5-re, vagy hogy... és vagy hogy... és vagy hogy.
Mi ennek az értelme, amit elmondtam?
H
Az, hogy valóban elmekórtani esettel fenyegetne, ha effélékről akarna írni az író. Tudniillik ezek: az ő mások számára átélhetetlen örömei, divatszóval "valóságai".
Már a lovakat illetően 1-2%-os remény látszik. Végső soron "csak" ekkora átlendülésekre volna szükség:
elfeledkezni a hazai (ló)viszonyokról,
a beidegzett örökös hármasbefutózásról (megadod, esetleg kombinációkkal, melyik három ló fut be; helyes sorrend),
gondolni rá, hogy Angliában például nem "körtotó" van, ahogy egymás esélyeit rontjátok, hanem te egyedileg megkötöd 6/1, 12/1, 3/1 stb. fogadásod, és az marad, meg minden.
Nem ez a lényeg.
Ezért kár volna "lendülni". Maradjon mindenki a maga elfekvőjének örömeiben. (Nem cinikusan mondtam. Fájón. De hogy önsajnálatnak ne lászódjék: így mondtam.)
Akkor éri meg az átlendülés fáradása, ha valami átfogóbb az eredmény. Például: gondolati, létezési etc. "mintát" tudsz rávetíteni a konkrét cselekvésre.
Már az a borzongás is nagy dolog, hogy amikor győztesre fogadsz, s nemcsak szórakozásból, hát akkor kísérteties dolgot művelsz, igen, már ez a borzongás is: hogy te megmondod, és (olykor) helyesen mondod meg, melyik orr lesz egy adott (a rajttól 1000-1600-2400 stb. méternyire lévő) vonalon az első. Ez borzalmas érzés, istenkísértés. Ha így játszod, örömed nem 100 schilling, 2000 forint, 5 angol font öröme, hanem az, hogy az elfekvőkórházadból csakugyan egy kis szabadságra mentél.
Ám ehhez tényleg hozzáértő társ vagy érdeklődő jó barát kell, ahhoz, hogy örömed érzékelve legyen.
H
Különben (és itt 100 téma közül beszéltünk csupán 2-ről!) fájdalmaid sora gyarapodik. Ismét ez történt: érezheted, nem leltél meghallgatásra.
És ami a "Fájdalom Csoport" összeállását illeti, sok-sok apró tény(ező). Megint így: ha szakmád (például az írás, ami: hatás lenne, nem öncélú megörökítés, hiszen lelkedben írás nélkül is megörökítesz oda bedarált dolgokat, vagy egyediségeket is olykor, "emlékszel egy felejthetetlen ra/re", pardon), az írás hatás céljával történik. S ha jobban nem tudsz hatni, ha a célt másképp nem éred el oly azonnalisággal (Kafka), mint ahogy egy ló objektíven elöl levő orra azon a vonalon a te objektív "igazságod" és örömed, hát akkor - fájdalom - a fájdalmasságoddal, dohogásoddal (dohogásnak lászóddal) kell elérned. Az is a cél (elérése), ha ezért a francba kíván valaki. De más meg nem. Kosztolányisan: "Drága öregem, sokszor idegesít örök vígságod, optimizmusod. Ám belátom, hogy keservesnek is mondható körülményeid, életed nemes harca közepette tűrhetően fenntartsd magad, távol kell lenned minden nyavalygástól és önsajnálat-látszattól, jóllehet engem ezzel erősen idegesítesz."
H
És befejezésül: hagyva most az ügyetlen hasonlatokat: hogy elfekvők és hazamenők: magam tökéletesen boldog tudok lenni azzal, ha Kafkát fordítok, ha közben vállamon vagy kezemen ül a Totyi madaram, és ha ráadásul aznap még egy-két kártyaelődöntő, negyeddöntő stb. is van (idehaza). Nem szükséges az egészhez (de csak ha utálod épp) nedű, nem szükséges jó posta, késhet féléveket a várt pénzküldemény, szőnyeg alá söpröd (mert elemi derűlátásoddal te speciálisan nem intézheted el) kellemetlenségeid emlékét. Való igaz a biztatás: a célt nézd! az út csak a te nyavalygásod.
A célnál csak arra kell vigyázni: a célnak mámora van. És a túl sok elért cél tudata is megárthat. Például: toleranciafosztó, úgy. Vagy észrevétlenebbül. Vagy még másabbképp.
Hiszen hogy milyesképp lesz meg a cél, épp az elvetendő út híján nem tudjuk, még annyira se. A megfoghatatlanban lábalunk, mint az elért célok hulladékában, és ugyanolyan furcsa lehet valaki szemében, ha az elérteket egy láb aztán csak úgy tologatja ide-oda, mintha azt mondaná: elért céljaimmal, örömeimmel se vagyok boldog.
Vagy ő is csak úton van?
VÉGE
