"Áldás volt ezen a filmen" (Incze Ágnes filmrendező)

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2001/17. (04. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Négy fiatal szerepel a filmedben, két fiú, két lány. A lányok vidékről jöttek, az egyik nagyon gyorsan beletalál a pesti világba, a másik meg sehogy. Kik ezek a figurák?

Magyar Narancs: Négy fiatal szerepel a filmedben, két fiú, két lány. A lányok vidékről jöttek, az egyik nagyon gyorsan beletalál a pesti világba, a másik meg sehogy. Kik ezek a figurák?

Incze Ágnes: Nem nagyon lehet benne rám ismerni, de az a másik én vagyok. Aki nemigen tud mit kezdeni az esetlenségével, a világra való rácsodálkozásával, néz ki a szemén, tesz-vesz, mintha már felnőtt lenne, pedig dehogy.

MN: Vidéki lány vagy?

IÁ: Nem, én az ritka eset vagyok, aki nem vidékről jött Budapestre. De mellettünk van egy kis közért, ahol egyszer csak megjelent egy kislány, aki vidékről jött, tájszólással beszélt, nagyon helyes volt. Én 16 évesnek néztem, de kiderült, hogy elmúlt már 18. És ahogy teltek a hetek, előbb narancssárga haja lett, aztán piercinget tett az orrába, ami begyulladt neki, feketére festette a körmét. Világos volt, hogy ő most feljött Budapestre, és várja, hogy mi lesz. Én pedig egyből magamat láttam benne, mert az ember ugyanígy vágyakozik és ugyanígy vár valamit az élettől.

MN: Elsőfilmesként mutatkoztál be az idei szemlén, de dokumentumfilmesként több mint tíz film van már a hátad mögött, köztük díjnyertes munkák. És az I love Budapestben nagyon jól látszik, hogy te dokumentumfilmeztél. Nem a valóságismeretre gondolok elsősorban, hiszen azt egy szinten az újságokból is meg lehet szerezni, hanem a figurák és a helyzetek megközelítésére.

IÁ: Én erre büszke vagyok, mert engem mindig is érdekelt, hogyan lehet az életből ellesett valóságos pillanatokat, megfigyeléseket, meglátásokat egy olyan történetben elmesélni, ami mégsem újsághír és nem is dokumentum. Arra tettem most kísérletet, hogy mindazt, amit ezeknek a filmeknek a forgatásakor, az emberekkel való találkozáskor tapasztaltam, azt egy másfajta módon próbáljam meg elmesélni. Én szeretem a dokumentumfilmezést, és még azt se mondhatom, hogy nem kaptam pozitív visszajelzéseket, ne lett volna hatása az emberekre. Csak néha az embert totálisan lesújtja. Például amikor a munkásnőkről készült, Robot című filmet forgattam. Ha az ember valamit állítani akar, nem csak úgy kaszál a kamerával, hanem megkeresi a legerősebb pillanatokat. Igyekeztem durva helyekre elmenni, szörnyű dolgokat megmutatni, és mély depresszióval mentem haza mindennap a forgatásról.

MN: Sok ilyen munkahely van még? Azt hittem, hogy ez a fajta ipar megszűnt.

IÁ: Nincs sok, keresni kellett a filmhez ezeket a nagyon brutális helyszíneket. Ahol gyönyörű védőruhában, védőszemüvegben, szinte steril környezetben dolgoznak a nők, az filmes szempontból nem olyan látványos, de attól még ugyanolyan durva. Csak azt marha nehéz megfogni.

MN: Azt nem tudod egy húszperces filmben megmutatni, hogy ezt napi nyolc órában csinálják, mindennap, egy életen át.

IÁ: Pontosan. És ezeket a tapasztalatokat ugyanúgy felhasználtam az I love Budapestben, mint azét a másik dokumentumfilmét, amit gazdag fiatalokról készítettem (Gyorsulás), azt is Pohárnok Gergely fényképezte, és valahogy ezekből gyúrtam össze a történetet. Nagy élmény a dokumentumfilmezés, de azért izgalmasabb számomra a játékfilm, mert ha az ember iszonyú nehézségek árán és sok segítséggel átvergődik azon a százezer akadályon, akkor nagyobb tere van, nagyobbat mondhat esetleg.

MN: Ezek szerint te már régebben szerettél volna játékfilmet csinálni?

IÁ: Nagyon régóta. De az én korosztályomnak szerencsétlenül alakult a pályája, elég, ha azt mondom, hogy Enyedi Ildikó, aki ennek a nemzedéknek a sztárja, mindössze három filmet tudott készíteni. Az én helyzetemet külön megnehezítette, hogy én vágóként végeztem, ráadásul filmrendező a férjem, és sehogy sem sikerült elfogadtatnom, hogy én önállóan is szeretnék dolgozni. Így indultam el a dokumentumfilmezéssel a könnyebb ellenállás irányába. Most megtörtént az áttörés.

MN: Mennyi ideig dolgoztál vágóként?

IÁ: Nem sokáig. Három filmet vágtam, a Meteót és Salamon András két filmjét, a Zsötemet és a Közel a szerelemhezt, de már az első után eldöntöttem, hogy nem akarok vágó lenni. Rájöttem, hogy nem nekem való ez a munka, túl önfejű vagyok hozzá. De a vágást jól megtanultam és nagyon szeretem. Nagy hasznát is vettem most, mert nagyon kis pénzből forgattunk, kevés volt az időnk, mindössze 21 nap, de amit felvettünk, arról én már menet közben tudtam, hogy azt a lehetőségekhez képest én meg fogom tudni mozgatni.

MN: Magad vágtad az I love Budapestet?

IÁ: Igen. És elmondom, hogy amit mi leforgattunk, az mind benne is van a filmben, nem volt 30-40 százalékos ráhagyás. A forgatókönyv minden jelenete bekerült, és nem volt olyan snitt, amiből ne használtam volna fel képeket. Nagyon gazdaságos forgatás volt. És nagyon szerencsés is. Annyira nem volt pénz, hogy forgatás közben nem tudtunk musztert nézni, csak remélhettük, hogy élesek, használhatók és jók lesznek a képek. Jó döntése volt az operatőrnek, Pohárnok Gergelynek, hogy markáns fényeket használjunk, mert így gyorsabban tudtunk bevilágítani, dolgozni.

MN: A kész filmben viszont különleges fényhatások és színárnyalatok vannak, mert az átíráshoz egy elég drága, új technikát használtatok.

IÁ: Igen, a producerek a Filmplusnál hittek ebben a filmben, és maximálisan segítettek. Amikor felmerült ez a lehetőség, ők javasolták, hogy vágjunk bele. Szuper 16-ra forgattunk, amit digitálisan nagyítottunk fel 35 mm-re, szokatlan technika volt, a Cohen fivérek is ezt használták a legutóbbi filmjükhöz. A hagyományos fénynyelési technikával a rendező csak akkor tudja meg, hogy milyen lett a film, amikor kijön a laborból. Itt viszont minden látható volt, és bele tudtunk nyúlni a színekbe és a kontrasztokba, ettől lettek azok a fantasztikus dinamikus fények. Nem mellékesen, olyan dolgokat tudtuk így megoldani, ami enélkül csak pótforgatással sikerült volna. Például a páhokszoboszlói forgatáson lesültek menet közben a szereplők: az első felvételeken még fehér az arcuk, de a közelieket már estefelé vettük, egészen más fényviszonyok között, és az anyát játszó Molnár Erika addigra pecsenyevörösre sült. Ezeket a képeket lehetetlenség lett volna összevágni hagyományos módon.

MN: Pohárnok Gergely láthatóan elemében volt, meg is kapta a legjobb operatőr díját ezért a filmért.

IÁ: Mi már forgattunk együtt dokumentumfilmet, tudtam, hogy elég közel áll egymáshoz az ízlésünk, és amikor felmerült a lehetőség, hogy elkészíthetem ezt a filmet, ő rögtön azt mondta, hogy nagyon szívesen részt venne benne. Hosszú és alapos volt az előkészítés, mert tudtam, hogy a forgatáson nagyon kevés lesz az idő, és nagyon gyorsan kell dolgoznunk. Én pedig eldöntöttem, hogy sok nagyközelit szeretnék, egyrészt, mert akármilyen kevés pénzünk van is, nem akarok szegényházi filmet, másrészt nem tudok annál fantasztikusabbat, mint egészen közel menni egy emberhez.

MN: Tegnap bementem egy boltba, szólt valamelyik kereskedelmi rádió, és a te filmed főcímzenéje ment rajta. Hogyan választottad ki Yonderboit?

IÁ: Nagy András választotta, akivel jó barátságban vagyunk, ő fotografálta Salamon Közel a szerelemhez című filmjét, és nagyon jó zenei ízlése van. ´ ajánlotta, miután megnézett pár képet a filmből. Én elég pontosan tudtam, milyen zenét szeretnék, de Yonderboit nem ismertem, nem is volt még akkor ennyire híres, mint most. Megvettem a CD-jét, betettem, és amikor megszólalt a Pabadam, ami a film főcímzenéje, azt mondtam, nem létezik, hogy ekkora mázlim legyen.

MN: Kész zenére dolgoztatok?

IÁ: Nem. Átdolgozott egy-két számot a már meglévők közül, de a többit újonnan írta a filmhez.

MN: Nagyon jók a színészek, pedig kizárólag ismeretlen vagy alig ismert színészekkel dolgoztál.

IÁ: Érdekesen alakult, hogy mind a négy fiatal egy osztályba jár a főiskolán, most fognak végezni. Sokáig kerestem, rengeteg próbafelvétel volt, és amíg meg nem találtam őket, már azt hittem, hogy rossz forgatókönyvet írtam. De amikor ők mondták a szöveget, akkor megnyugodtam. Mindegyik érezte a figurát, van humorérzékük, velük is hetekig próbáltunk a forgatás előtt. Szándékosan ismeretlen arcokat kerestem, és jól számítottam. Áldás volt ezen a filmen. Nem mondom én, hogy tökéletes lett, de mindenki odaadóan dolgozott, gyakorlatilag fillérekért. A balatoni fürdés kulcsjelenet a filmben, egyetlen esténk volt rá, hogy felvegyük, és a helyszínen derült ki, hogy csak bokáig ér a víz. Véletlenül több vizet eresztettek le a Sió-csatornába. Ráadásul nagyon rossz idő volt, a stáb dzsekiben, a négy főszereplőnek pedig le kellett vetkőznie és letérdelnie a hideg vízben, mert nem volt más megoldás. És ők zokszó nélkül végigcsináltak mindent.

MN: Nem féltél attól, hogy a nézők, de még inkább a szakma rosszul fogadják a film befejezését, a happy endet?

IÁ: De, féltem. Aztán arra gondoltam, hogy ez végül is mozi, és azért ülünk be a moziba, hogy lássunk valamit, ami az életben nem történik meg. Írtam a forgatókönyvet, és eljött az, hogy most be kell fejezni. Nyilvánvaló volt, hogy mi lesz a vége. Ez a két ember, Miki és Anikó nem életrevaló, az ilyeneket a földbe szokták taposni. De én úgy megszerettem őket, hogy úgy éreztem, szó sem lehet róla, hogy velük ilyesmi történjen. Csak arra nem számítottam, hogy ezt a befejezést több módon is lehet értelmezni, például úgy, hogy karambolozott az autó, és a hősök meghaltak.

MN: Én úgy fejtettem meg magamnak a végét, hogy ez egy álmodozó kislány, és az ágytakaró az, amiről felemelkednek, tisztán kivettem még a szövésmintát is. Más valaki viszont azt mondta, hogy lekaszált búzamező. Mi az igazság?

IÁ: Szántóföld. De valóban szövetszerű, geometrikus mintázattal, és aranysárga. Gyönyörű. Amikor megláttam, rögtön ide képzeltem el a film végét, ők ketten elröpülnek Páhokszoboszló felett, és lentről integetnek a többiek. De szegény volt a produkció, kétszer tudtunk felszállni egy hőlégballonnal, ami egy horror volt, mert ezt nem lehet fékezni, ki voltunk szolgáltatva a szélnek. Négyen szorongtunk abban a kis kosárban, aminek ijesztően alacsony volt a pereme, a ballon kezelője, az operatőr, a segédoperatőr meg én, a kamerát pedig kilógattuk, semmi kapaszkodási lehetőség, mindenütt gázpalackok, szörnyű süvítés, és ha a kezelő megrántotta a zsinórt, hatalmas láng csapott ki a fejünk felett. Először becsapódtunk a földbe, a kameraman hősként a testével védte a kamerát, miközben felborultunk, és a földön vonszolt még minket a szél azzal a hatalmas ballonnal. Aztán kiderült, hogy nem sikerült a fölvétel, mert elsodródtunk, a szegény szereplők hiába rohantak utánunk odalent, nem látszottak, de a második alkalommal ez is sikerült. Elrepülnek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Bori Erzsébet

A film honlapja: www.ilovebudapest.index.hu

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2001/17. (04. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...