Asszonyok állnak az utcán, kezükben fényképek, és elrabolt fiaikról, testvéreikről beszélnek. Egy volt katonai bázis hangárjában gázmaszkot viselő vagy zsebkendőjüket arcukra szorító emberek keresik hozzátartozóikat az összekötözött kezű, rothadó hullák között. És egy túlélő: a stábot helyi tanár kalauzolja egy elhagyatott épület alagsori helyiségeiben, ahol korábban férfiakat csonkítottak és nőket erőszakoltak meg. Állnak az emberek a fényképekkel a kezükben, és rokonaikról mesélnek, akik a szomszéd városba vagy csak a másik utcába mentek napi ügyeket intézni, és soha nem tértek vissza. 2000-től 2007-ig több ezren, Csecsenföldön, Ingusföldön, Dagesztánban, Észak-Oszétiában.
A tettesek minden esetben az orosz belbiztonsági erők, amelyek a Szovjetunió összeomlása után káoszba taszított Észak-Kaukázust "pacifikálják", immáron bő évtizede. A rövidfilmből persze nem érthető meg e bonyolult folyamat; például az, hogy a csecsenek mostani szenvedéseiért nemcsak Moszkva, hanem a saját fanatikus haduraik - a beszláni túszejtők, az orosz földön terrorakciókat elkövetők - is felelősek, akik akkor sem voltak képesek a katonásdit abbahagyni, amikor az oroszok erre valóban készen álltak volna. Ám a Nagy Összefüggések sokszor elterelik a figyelmet az önmagáért való emberi gonoszságról és kegyetlenségről - és az Eltűntek mindenekelőtt erről szól. Az már a rendező arányérzékét dicséri, hogy mindebből csak 14 percnyit idéz meg, és nem terheli túl a nézőt fölkavaró képeivel - dokumentumfilmje épp a tömörsége miatt megrendítő.
