Magyar Narancs: Úgy másfél éve, amikor közös cikksorozatba kezdtetek a Népszabadságban, tudtatok már errôl a könyvrôl?
Jávorszky Béla Szilárd: Nem. Amikor a rock & roll történetének az ötvenedik évfordulója volt – már legalábbis Bill Haley 1954. április 12-én felvett Rock Around The Clock címû száma alapján –, akkor kezdtünk abba a cikksorozatba, s csak azután derült ki, hogy egészen jól tudunk együtt dolgozni. Persze ismersz minket: más habitusúak vagyunk, így voltak nézeteltéréseink is, de azokon elég könnyen felülemelkedtünk.
Sebôk János: A könyv megszületése szempontjából nagyon fontos volt, hogy a cikksorozat a Népszabadságban jelenhetett meg, egyrészt, mert volt rá igény, másrészt pedig, mert kedvezô volt a visszhangja. Úgy tûnik, hogy ötven év után van befogadó közeg nálunk is egy ilyen munkára. Nemcsak a rajongók vagy az ellendrukkerek olvassák el, hanem az érdeklôdés az általános mûveltséggel is összekapcsolható. Eljött az a pillanat, amikor a kulturális miniszter is elmondta, hogy 24 évvel ezelôtt a Rock évkönyvben publikált elôször. Ez a döntéshozó generáció tehát megértette, hogy a rock is a kultúrához tartozik. Nem a periférián kell „tûrni”, hanem annak szerves részeként be kell fogadni. De ahhoz, hogy ezt az álláspontot a fiatalokkal is megértessük, ezt a könyvet meg kellett írni. A cikkeink csak egy-egy korszakra vagy elôadóra világítottak rá, szükség volt egy összefoglalásra.
MN: Az említett nézeteltérések technikai jellegûek voltak, vagy a zenéhez való viszonyotokból eredôk?
JBSZ: Köztünk tizennégy év korkülönbség van, így a rocknak más-más pontjain szocializálódtunk. János fiatalsága nekem rég történelem volt. Az érdeklôdési körünk sem igazán azonos, de szerencsére jól kiegészítjük egymást. Jánost mindig is izgatták a zeneipari történések, a producerek, a menedzserek világa, a pénz mozgása – amúgy mindketten közgazdászok vagyunk –, viszont nem egy rajongó típus. Így aztán a zenei részhez és a társmûvészetekhez inkább én, a média és az ipar területéhez pedig ô állt közelebb.
MN: Abba még véletlenül sem mentek bele, hogy kiderüljön, számotokra mely elôadók a fontosabbak.
JBSZ: Legalábbis erre törekedtünk. Ha ez a könyv a kedvenceimrôl szólna, akkor ötszázhatvan helyett nyolcvan oldal lenne. Természetesen egy csomó olyan elôadóról is írtam, akihez nincs érzelmi kötôdésem. Ugyanakkor megemlíthetem Roy Harpert, akit nagyon szeretek a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról, de itt csak tíz-tizenöt sort kapott, mert a mûfaj történetéhez ennyivel járult hozzá. Ezzel együtt nyilván átsüt, hogy Zappa, Hendrix vagy Morrison közel áll hozzám.
SJ: Egy többrétegû feladatot kellett megoldanunk. Bizonyos arányok betartásával azt kellett megírni, hogy mi történt az ötvenes-hatvanas években, hiszen ami ebbôl nálunk ismert, az többnyire a legendák ködébe vész, mert ma is jellemzô az érzelmi alapon való megközelítés. Az itthoni szemlélet azért torz, mert mindig valamilyen viszonylatrendszerben láttuk Elvis, a Beatles vagy Jimi Hendrix alakját, szerepét. Nekünk az volt a feladatunk, hogy arányaiban a helyére tegyük, ki mennyit ér a mûfajban, illetve hogy a valóságot kibontsuk a legendákból. A könyvben ezért van egy kis rocktörténeti mese, egy kis szociológia, egy kis ideológia, minden. Ezekbôl kellett olyan mixtúrát gyúrnunk, hogy az érthetô, fogyasztható legyen. A mûfaj történetének üzleti hátterét sem hagyhattuk figyelmen kívül, hiszen például az ötvenes évek kapitalista viszonyai alapvetôen meghatározták a rock & roll létrejöttét. Gondoljunk a fogyasztói társadalom „vívmányaira”, a demográfiai boomra, a szabadidô-kultúra változásaira vagy az amerikai Dél gazdasági-szociális változásaira. Ezeknek jelentôs szerepe volt abban, hogy megszülessen egy három és fél dolláros „saját hangja, vigye haza” lemez, és abból elinduljon valami. Lásd Memphist, ahol a legenda szerint a magyar származású Lester Bihari kidobta Elvist, a konkurens Sam Phillips pedig szerzôdtette.
MN: Hiányzott nekem, hogy nem derül ki, mi történt ebben az idôben a hazai rockzenében.
JBSZ: Ennek terjedelmi okai vannak. Még az elején döntenünk kellett, és ott húztuk meg a határt, hogy csak az angolszász világra korlátozódunk. Ez mindhárom kötetre érvényes lesz, a napjainkig, de emellett megírjuk a magyar rock történetét is, és nekem vesszôparipám még egy európai kötet, ugyanezzel a szerkezettel, az oroszoktól a skandinávokon át a görögökig.
MN: Szokás úgy beszélni a rockról, mint egy lényegében befejezôdött korszakról vagy mûfajról. A könyvetek hátulján az egyik kis ajánló is ebben a szellemben fogant. Ti mit gondoltok errôl?
JBSZ: Én szembe szoktam szállni a rockot temetô nézetekkel. Bizonyos elôadóktól, stílusoktól vagy produkcióktól búcsút vehetünk, de a rock egy örökké máshol és más formában felbukkanó mûfaj. Hol Memphisben, hol Londonban, hol New Yorkban, aztán újra itt vagy ott, szóval ez egy folyamatosan megújuló forma.
SJ: Közelítsünk például a technológia felôl. Általában azok szokták a rockot elsiratni, akik megálltak a gitárnál. Holott jöttek az új nemzedékek, akik számítógépekkel és kütyükkel „csinálják” a zenét. A feketéknél is egyenes az út a bluestól a hiphopig. Ez a mûfaj különbözô formákban és tartalmakban állandóan újjászüli magát. S bár a könyvet a hatvanas évek végével zárjuk, jelezzük, hogy éppen az évtized végén kezdôdik egy széles körû újjászületés, amikor is a korábban egységes zene stílusirányzatokra bomlik, földrajzilag is terjeszkedik, aztán az új kezdeményezések hetvenötig megint a mainstream irányába tartanak. Megindul az üzletiesedés, megszületnek az újabb gyôztes formák, aztán beépülnek a társadalmi és kulturális közegbe, majd jön egy új generáció – a punkok –, amely azt mondja, hogy elegünk van a protéziscsattogtatásból, s az elôzôeket tagadva létrehozza a maga kultúráját. A mûfaji változások sok esetben összekapcsolhatók a nemzedékváltással.
MN: Ifjúsági kultúra a rockzene?
SJ: Ha arányaiban nézzük a mûfaj fogyasztói és teremtôi bázisát, akkor a hetvenes évek elején még okkal emlegették ifjúsági zeneként és kultúraként. De a hetvenes évek második felétôl kezdve szerintem már csak egy-egy szegmensére érvényes ez az állítás.
MN: És az a nézet mennyire helytálló, hogy a rockzene az ellenkultúra terméke?
SJ: Ebben a kötetben bôven esik szó a mûfaj ellenkulturális jelle- gérôl, szerepérôl, mert a rock egy olyan történelmi pillanatban született meg, majd terjedt el, amikor társadalmi, kulturális és zenei értelemben is nagyon erôs ellenállással kellett megküzdenie. Egyfajta szabadságharcot kellett vívnia, amiben segítségére volt, hogy olyan közegben nyilvánult meg, amelyben a megállapodott struktúrákkal szemben alternatív lehetôségek is kínálkoztak. S mivel ezek az új, lázadó, a korábbi formákat tagadó törekvések egy mindinkább szélesedô társadalmi réteg – az ifjúság – pártfogásával találkoztak, a mûfaj társadalmi jelenséggé duzzadva bekerült a köztudatba, s kapcsolatot teremtett a kor kulturális és politikai „mozgalmaival”. Ezek az ellenkulturális törekvések akkoriban könnyen jutottak szélesebb nyilvánossághoz, mert az akkor születô független, alternatív médiumok támogatták ôket.
JBSZ: Szerintem nem termék, hanem eszköz. Az ellenkultúrának jó kifejezôeszköze volt a rockzene, hiszen kiváló volt a kommunikációra, jóval több emberhez jutott így el, mint például a színházban.
SJ: Azt szokták mondani, hogy a századot két dolog szakította ketté: az egyik a második világháború, a másik pedig az a háború után kezdôdô új korszak, amelyben a rockzenének is nagyon fontos szerep jutott. Politikai, gazdasági vagy kulturális értelemben egy csomó elavult dolgot fel kellett számolni, le kellett gyôzni, s ez gyakran nyílt vagy burkolt csatározáshoz vezetett. Ebben kapott kulcsfontosságú szerepet a mûfaj. Például a rock teremtett elôször lehetôséget arra, hogy az ifjúság lázadóként megnyilvánulhasson a társadalmi terepen. Korábban nem volt arra példa a történelemben, hogy a fiatalság ilyen tömegesen, s a felnôttektôl ennyire elkülönülve színre léphessen. A rock viszont az új nemzedék mû- faja volt, alulról született, s nem az üzlet vagy az elit intézményeiben.
MN: Még ha ellentmond is ennek, hogy szinte a kezdettôl mesterségesen kreáltak sztárokat, lásd Elvist vagy a Monkeest, egy tévésorozat kedvéért...
JBSZ: Ezek a törekvések mindig alulról indulnak, csak aztán becsatornázza ôket az üzlet. Amikor Presley elindult, ôstehetség volt, a Sun Recordsnál megjelent lemezei ma is élvezhetôk. Aztán amikor megjelent mellette Parker „ezredes” (Andreas Cornelius Vankuijk, 1956-tól Elvis menedzsere – a szerk.), és elôírta, hogyan nyilatkozzon, énekeljen és mozogjon, az addigi ösztönös intonációja és mozgása uniformizálódott. A blues- és a countryzenészek körében ugyanez történt. A rock & roll az ötvenes évek elején indult, és ’57 körül már megkezdôdött a tinisztárok gyártása. Az alulról érkezô fekete kezdeményezéseket a fehér kiadók el akarták adni a fehéreknek is, ezért olyan fehér klónokat teremtettek, mint Frankie Avalon vagy Fabian. Iparággá vált a „coverozás”. A kis rhythm & blues kiadók termékeit a multinacionális kiadók elénekeltették másokkal. A feketék ötleteit újrahasznosították, kifehérítették, s ezáltal szélesebb közönséghez juttathatták el.
SJ: A rocktörténetben visszatérô jelenség, hogy születik valami új, amit eleinte a mainstream nem fogad el. Kezdetben Presleyt is elutasították, mert a fô vonal nem szereti a kísérletezôs dolgokat, a tutit akarja. Viszont mindig van egy helyi kezdeményezés, egy független kiadó – kis tôkével, de nagy kreativitással és vállalkozó kedvvel. Ha nem kell Elvis a nagyoknak, majd én bevállalom, és sztárt csinálok belôle, mondta Sam Phillips, de csak a helyi sztárságig jutott, mert az országos sikerhez nem volt elég (tôke)ereje. Viszont amikor kiderült, hogy Elvisért megôrül a helyi közönség, rögtön jelentkezett érte a multinacionális RCA, s a Heartbreak Hotelbôl már No. 1-t tudott csinálni, mert beletette a promóciót. „Cserébe” viszont manipulálni kezdte az új bálványt és a közönséget, így lett a rocker Elvisbôl alig két év alatt „all american boy”, az a bájgúnár, akit a filmjeibôl ismerünk.
Ô volt a próbajárat, aztán az üzlet rájött, hogy milyen hatékonyan lehet ezt a formulát alkalmazni, és sorra hozta létre a tinibálványo- kat, mert mindig a tiniközönség a legmanipulálhatóbb és legfogékonyabb vevôréteg. Az ilyen, sztárcsinálók által létrehozott bálványok, illetve trendek sikere – ma már tudjuk – 2-3 évig tart, majd amikor kifut a divat, akkor egyszer csak felbukkan egy másik korosztály, egy másik független vállalkozó, aki valami másban, mondjuk egy liverpooli garázszenekarban lát fantáziát.
Azt mondja, hogy itt ez a négy jópofa gyerek bôrcuccokban, s valami fura zenét játszanak. Kicsit még bennük van a Presley-féle rock and roll, de alapvetôen újak. Brian Epstein másokkal ellentétben fantáziát látott a Beatlesben. De nem azért, mert annyira szerette az új zenét, hanem mert pénzszagot szimatolt. És elvitte a demót Londonba, ahol a Decca nem, de a Parlophone ráharapott, s elkezdôdött egy új történet. Ez a folyamat azóta gyakran ismétlôdik, mert a mûfajban mindig együtt van jelen a mainstream és egy független vonal, amelyik gondoskodik arról, hogy nyilvánosságra kerülhessen valami új. A rock így képes állandóan újjászülni magát.
