A film fő szervezőeleme ugyanis nem a sztori, nem a jellemek, hanem egy nem racionalizálható érzet: a bizonytalanságtól, az ismeretlentől (a nem ismerttől) való félelem. A rendező indítékai világosak: a 2001. szeptember 11-i terrortámadás és az ikertornyok ledőlése óta ez az emóció olyannyira meghatározó lett a hazájában, hogy arra sikeres belpolitika is alapozható. Spielberg - a tengerentúli siker erre utal - alaposan telibe trafálhatta a közérzületet, miközben, és ez feltétlenül a javára írandó, véletlenül sem politizál a filmjével (mint mondjuk George Lucas A sith-ek bosszújával). A rendezőn hiba volna számon kérni a vérszegény kerettörténetet, ami amúgy egy közhelyes amerikai családi giccs (a felelőtlen, infantilis, elvált kétgyermekes vasárnapi apukát - Tom Cruise-t - a nehézségek megedzik, és ezáltal méltóvá válik az apaságra); az viszont joggal róható föl neki, hogy a feszültség fenntartásához-fokozásához a hangtechnikusainak volt a legtöbb közük. Ha nincsenek az olykor el-viselhetetlen zajok, no meg a surroundtechnika, e világvége-vízió menthetetlen érdektelenségbe fullad.
Mondhatnánk persze: Spielberg egy ismert médiatörténeti klasszikust adaptált, mi több, lehetőségeit behatárolta jó előre, amikor kijelentette: igyekszik hűen követni H. G. Wells 1898-ban megjelent írását. Mindehhez vegyük hozzá Orson Wellesnek a Világok harcából készült 1938-as rádió-játékát, amely (ál)dokumentarista módon dolgozta fel Wells Mars-lakóinak a támadását (az "élő" rádióadás többszöri megszakításával, rendkívüli közlemények beolvasásával, tudósításokkal, "szakértők" megszólaltatásával), s ezzel valóságos tömeghisztériát váltott ki az Egyesült Államok egyes részein. Orson Welles darabja az amerikai tömegkultúra egyik legendája, s Wells műve is első-sorban rajta keresztül ismert. Azaz Spielbergnek egy többé-kevésbé közismert történetet kellett újra elmesélni, mégpedig - említett vállalásához híven - lényegében ugyanazt.
Változtatásokra természetesen szükség volt, hiszen Mars-lakók attakját manapság nehéz lenne eladni; továbbá Spielberg a háborút a jelenbe helyezte. De az ok (élünk és meghalunk, és sejtelmünk sincs, hogy miféle erők nézik irigykedve és ellenségesen világunkat), valamint a megoldás (az inváziós földönkívüli-sereget a földi kórokozók terjesztette betegségek gyűrik le) Wells elképzelései szerint alakul, mint ahogyan arra a film eleji és végi, a könyvből vett narráció is utal. De az alaphangulat megteremtéséhez - a jól ismertnek, ergo biztonságosnak hitt mikrovilágunkat egyik pillanatról a másikra megmagyarázhatatlan események sora változtatja érthetetlen és életveszélyes közeggé - a wellsi kiindulópont tökéletesen megfelelt. És a szorongáskeltés, bár a sztorival tisztában vagyunk, egy ideig működik is. Spielberget az egyes ember érdekli (mint ahogyan az érdekelte II. világháborús filmjében, a Ryan közlegény megmentésében is); ez munkája legnagyobb érdeme, de ebből fakadnak a hiányosságai is. Valahogy úgy jár, mint például év-tizedekkel ezelőtt Ridley Scott vagy John Carpenter a maga idejében figyelemre méltó, ugyancsak a rettegést a középpontba állító kezdeményezéseikben. A nyolcadik utas a halál (Alien - 1979) vagy A valami (The Thing - 1982) nem puszta horrornak készült; és több is volt mindkettő mindaddig, amíg a nyáladzó, emberből kiszakadó izéket nem kezdték feszt mutogatni. (Évek múltán visszanézve is teljesen rendben vannak e filmek a "szörnyek" megjelenéséig; különösen Carpenternél nagy a kontraszt, akinek a valamije ma már csak üres, öncélú trükközésnek hat.)
Szó, mi szó: Spielberg Scottéknál is rövidebb ideig képes elhitetni, hogy a háromlábú mészárszékek (a tripodok) csupán az ürügyet szolgáltatták arra, hogy pillanatnyi létleletet adjon. Igen szuggesztívek azok a képsorok, amelyekben emberek először szembesülnek a pusztítással; de a legerősebb talán az a jelenet, amelyben a harcba - a biztos halálba - küldött katonák nézik kifejezéstelen arccal az út szélén hisztérikusan hősködő kamaszt (Tom Cruise filmbéli fiát, akit Justin Chatwin alakít, felejthetően). Fura atmoszférát teremtenek továbbá a fura színekkel kikevert őszi tájak - és nagyjából ennyi. Ami ezenkívül van, az vagy unalomig ismert klisék alkalmazása (például jó sokat és minél idegesítőbben sikítozni, mint a gyermek főszereplő, Dakota Fenning teszi), vagy a kor technikai színvonalának megfelelő látvány- és hangorgia. Látjuk az idegen űrhajókat kezelő lényeket is (rusnya dögök mindahányan), van permetezés emberi vérrel, hamuvá égetett asszonyok, gyermekek (akiknek a ruhája teljesen ép marad), bekattant Föld-lakó (Tim Robbins játssza, az egyetlen, aki színészként is nyújt valamit, bár túlzásba ő sem viszi) meg pánik pánik hátán, ahogyan az katasztrófa idején úgyszólván előírás. És egy sor ún. utalás - mi másra is? - szeptember 11.-re ("terroristázás", lezuhant utasszállító gép, eltűntek fényképeivel teleragasztott falak). Ami végképp világossá teszi: bár ezek a képek egy egyetemes tudás részeire utalnak, Spielberg mindenekelőtt az amerikai nézőre koncentrált.
Forgalmazza a UIP-Duna Film
