Film

Kaurismäki-filmekben szoktak rideg kocsmák színpadán ilyen reménytelenséget sugárzón énekelni, mint itt.

Jómódú fehér nő bámul ki az eső áztatta ablakon.

Megy a lekezelő viccelődés és fanyalgás Roland Emmerich új világvége-filmjéről, előkerült a jó öreg „olyan rossz, hogy az már jó” fordulat is, szegény Rolandba mindenki rúg egyet.

Amikor Sztupa és Troché várták a vonatot, dermesztően kihalt volt az állomás.

Tóth Tímea japanológus, programszervező

A „kiderülős” filmek arra a félelemre alapozva ragadják meg a nézőt, hogy minden másképpen van.

Amikor Sztupa és Troché egy Waylon Jennings-koncert után kajtattak, azt… izé, akárhonnan is nézzük, Grósz Károly kedvéért tették.

Klasszikus filmes polihisztor volt, aki az ízlését még filmkritikusként csiszolgatta, de végül elkerülhetetlenül beszippantotta a filmcsinálás. Karrierjében különös módon keveredett a szent és a profán: végig megmaradt a filmelmélet és a filmtörténet iránti vonzalma, pályáját az amerikai film második aranykorában kezdte, mely adós volt az európai újhullámoknak.

A szótárszerkesztők köztünk élnek, a világra jönnek, szótárt szerkesztenek, majd távoznak közülünk, ám munkásságukról csak ritkán emlékezik meg Hollywood.

Valami fogadás lehet a dologban.

Utálat és szerelem között keskeny a mezsgye.

Amikor Sztupa és Troché Amszterdamból Valenciába repültek, minden simán indult.

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.

„Miért szereti annyira a fehér Amerika Sidney Poitier-t?” Clifford Mason drámaíró 1967-ben, a The New York Times hasábjain feszegette ezt az akkor időszerűnek számító kérdést egy „érted haragszom, nem ellened” hangvételű, értsd brutálisan megsemmisítő, vagy legalábbis annak szánt cikkben. Tényleg, miért?