Nekrológ

A lovasságra várva

Sidney Poitier (1927–2022)

Film

„Miért szereti annyira a fehér Amerika Sidney Poitier-t?” Clifford Mason drámaíró 1967-ben, a The New York Times hasábjain feszegette ezt az akkor időszerűnek számító kérdést egy „érted haragszom, nem ellened” hangvételű, értsd brutálisan megsemmisítő, vagy legalábbis annak szánt cikkben. Tényleg, miért?

A cikk afroamerikai (akkoriban a „negro”, a néger volt a bevett szóhasználat) szerzője arra jut, hogy a fehér emberek azért szeretik annyira Hollywood gyakorlatilag egyetlen, folyamatosan főszerepeket kapó fekete férfisztárját (a jó barát, Harry Belafonte inkább énekesként hasított), mert Poitier a filmjeiben maga a „kirakatnéger, aki a tiszta öltöny mellé makulátlan tisztaságot is kapott, hogy mint egy kiskutya, akivel rosszul bántak, elnyerje minden szimpátiánkat”. Mason hümmögve ugyan, de megemlíti a Forró éjszakában híres pofonját, de hozzáteszi, hogy az első pofont a rasszista déli arisztokrata keverte le, Poitier, vagyis a szerepe szerinti zsaru csak visszaütött.

De micsoda visszaütés volt az! Ezt már mi állítjuk, 2022-ben, pusztán az élvezet okán – nagyon úgy tűnik, hogy Norman Jewison filmje (zene: Quincy Jones, vágó: Hal Ashby) túlélt minden műelemzést, korabeli dicséretet, elmarasztalást és pofonvitát. 55 év elteltével is öröm nézni, ahogy Poitier és a rasszista zsarut alakító Rod Steiger párosa teszi a dolgát az amerikai Dél porában: a fekete nagyvárosi nyomozó decensen, a kisvárosi fehér rasszista rendőr bumfordian keresi a gyilkost. A kor egyetlen fekete filmsztárjától azonban kevés volt, hogy „csak” visszaütött: Poitier pofonja másképp mérettetett meg, mint mondjuk egy Paul Newman-i balegyenes, a színésszel szemben elvárás volt, hogy a feketék küzdelmét is képviselje a filmvásznon.

Bár a cikkíró kevesellte, a Forró éjszakában pofonja éppúgy jelentős fordulatnak számított hollywoodi viszonylatban, mint a mára megmosolyogtató tanmesévé szelídült Találd ki, ki jön vacsorára csókja. Stanley Kramer filmjében csattant el az első celluloidcsók egy fekete férfi és egy fehér nő közt, s történt mindez egy sztárokat felvonultató, nagy hollywoodi filmben, abban az évben, amikor az amerikai legfelsőbb bíróság épphogy csak érvénytelenítette a fehérek és feketék közti házasságot tiltó, a déli államokban előszeretettel alkalmazott törvényeket. És ha mindez nem lett volna elég, Hollywood egyetlen fekete sztárja 1967-ben a megvadult londoni ifjúságot is megzabolázta a Tanár úrnak szeretettel című filmben. Három sikerfilm ugyanabban az évben, ilyen kunsztra még Tom Cruise sem volt képes fénykorában. Ha a kritika nem is volt oda a fehér szülők (Katharine Hepburn és Spencer Tracy) vagy az East End-i tinédzserek szimpátiáját elnyerő, majdnem mindig makulátlan Poitier-ért, 1967-ben nem volt nála népszerűbb amerikai sztár a kasszáknál. És jól neveltebb sem.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A pribék és áldozatai

Vannak példák a filmtörténetben, amelyeknek kiindulópontja az egykori áldozat jellemzően váratlan, ritkábban tudatos találkozása börtönőrével/kínzójával. Liliana Cavani Az éjszakai portásától Denis Villeneuve Felperzselt földjén át Jonathan Teplitzky A háború démonjai című filmjéig találhatunk néhány (nem olyan sok) példát erre az alaphelyzetre.

Táborlakók

A holokauszt történetének van egy makacsul újratermelődő perspektívája: Auschwitz mindent elnyel, a többi helyszín pedig vagy ennek a gravitációs mezőnek a peremére szorul, vagy egyszerűen kiesik a látómezőből. Szécsényi András Csereláger című könyve nem akar leszámolni ezzel a perspektívával – csendesebben, de határozottabban tesz mást: elmozdítja.

Együttélési problémák

Panaszt tett a szegedi önkormányzati ingatlankezelő cég munkatársára egy ügyvéd, akivel ügyfelei érdekében tárgyalva nem tudott szót érteni. A cég lépett: elbocsátotta az ügyvéd élettársát, aki próbaidőn dolgozott ott. Az eset az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala elé került.

Csak a csönd

Máig nem kárpótolták a Felvidékről kitelepített magyarokat, noha a magyar Alkotmányíróság (AB) már 1996-ban kimondta e helyzet alkotmányellenességét. Az AB akkor a rendezés határidejét 1997-re tűzte ki. A köz­vélemény erről az ügyről jószerivel semmit nem tud.

Tényleg politikai döntések születnek a magyar sajtóperekben?

A Bors különszámának betiltásán azért lepődhettek meg a fideszes politikusok, mert az utóbbi években nem ehhez a bírói gyakorlathoz szoktak. A propaganda­média és a Fidesz lejárató kampányainak védelmében a bíróságok többször is abszurd döntéseket hoztak, ám amikor a miniszterelnök perelt, már más szabályokat alkalmaztak.