A cikk afroamerikai (akkoriban a „negro”, a néger volt a bevett szóhasználat) szerzője arra jut, hogy a fehér emberek azért szeretik annyira Hollywood gyakorlatilag egyetlen, folyamatosan főszerepeket kapó fekete férfisztárját (a jó barát, Harry Belafonte inkább énekesként hasított), mert Poitier a filmjeiben maga a „kirakatnéger, aki a tiszta öltöny mellé makulátlan tisztaságot is kapott, hogy mint egy kiskutya, akivel rosszul bántak, elnyerje minden szimpátiánkat”. Mason hümmögve ugyan, de megemlíti a Forró éjszakában híres pofonját, de hozzáteszi, hogy az első pofont a rasszista déli arisztokrata keverte le, Poitier, vagyis a szerepe szerinti zsaru csak visszaütött.
De micsoda visszaütés volt az! Ezt már mi állítjuk, 2022-ben, pusztán az élvezet okán – nagyon úgy tűnik, hogy Norman Jewison filmje (zene: Quincy Jones, vágó: Hal Ashby) túlélt minden műelemzést, korabeli dicséretet, elmarasztalást és pofonvitát. 55 év elteltével is öröm nézni, ahogy Poitier és a rasszista zsarut alakító Rod Steiger párosa teszi a dolgát az amerikai Dél porában: a fekete nagyvárosi nyomozó decensen, a kisvárosi fehér rasszista rendőr bumfordian keresi a gyilkost. A kor egyetlen fekete filmsztárjától azonban kevés volt, hogy „csak” visszaütött: Poitier pofonja másképp mérettetett meg, mint mondjuk egy Paul Newman-i balegyenes, a színésszel szemben elvárás volt, hogy a feketék küzdelmét is képviselje a filmvásznon.
Bár a cikkíró kevesellte, a Forró éjszakában pofonja éppúgy jelentős fordulatnak számított hollywoodi viszonylatban, mint a mára megmosolyogtató tanmesévé szelídült Találd ki, ki jön vacsorára csókja. Stanley Kramer filmjében csattant el az első celluloidcsók egy fekete férfi és egy fehér nő közt, s történt mindez egy sztárokat felvonultató, nagy hollywoodi filmben, abban az évben, amikor az amerikai legfelsőbb bíróság épphogy csak érvénytelenítette a fehérek és feketék közti házasságot tiltó, a déli államokban előszeretettel alkalmazott törvényeket. És ha mindez nem lett volna elég, Hollywood egyetlen fekete sztárja 1967-ben a megvadult londoni ifjúságot is megzabolázta a Tanár úrnak szeretettel című filmben. Három sikerfilm ugyanabban az évben, ilyen kunsztra még Tom Cruise sem volt képes fénykorában. Ha a kritika nem is volt oda a fehér szülők (Katharine Hepburn és Spencer Tracy) vagy az East End-i tinédzserek szimpátiáját elnyerő, majdnem mindig makulátlan Poitier-ért, 1967-ben nem volt nála népszerűbb amerikai sztár a kasszáknál. És jól neveltebb sem.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
